A Biblia eredete
A Biblia keletkezése
A Bibliát évszázadokkal Jézus születése előtt írták hithű zsidók többnyire héber nelven. Az első 39 könyvet Ószövetségnek nevezik. Az utolsó 27 könyvet keresztények írták, görögül, ezt Újszövetségként ismerjük. A belső bizonyítékok és a legrégibb hagyományok azt mutatják, hogy ezt a 66 könyvet több mint 1600 éven keresztül írták. Akkor kezdték el, amikor Egyiptom volt a legnagyobb hatalom, és akkor fejezték be, amikor Róma uralta a világot.
Több mint 3000 évvel ezelőtt, mikor a Biblia írása elkeződött, Izrael csupán egy kis nemzetet alkotott a sok közel-keleti nép között. Istenük Jahve(JVHV) volt, míg a szomszédos népek az istenek és istennők zavarba ejtő sokaságát tisztelték. Abban az időben nem csak az izraelitáknak volt vallásos irodalmuk. Más nemzetek is írtak olyan könyveket, amelyek vallásukat és nemzeti értékeiket tükrözték vissza. Például az akkád Gilgames-eposz Mezopotámiából és a Ras Shamra hősköltemények, amelyek ugariti nyelven születtek (ezt a nyelvet egykor a mai Szíria északi részén beszélték), kétségtelenül nagyon népszerűek voltak. A korszak hatalmas irodalmához tartoztak a különböző sumér istenségekhez szóló himnuszok és az akkád prófétai munkák.
Ezeknek a közel-keleti műveknek azonban közös lett a sorsuk. Feledésbe merültek, sőt már azokat a nyelveket sem beszélik, amelyeken íródtak. Létezésükről csupán az elmúlt években szereztek tudomást az archeológusok és a nyelvészek, s akkor fejtették meg, hogyan lehet elolvasni őket. Ugyanakkor a héber nyelvű Biblia első könyvei egészen napjainkig fennmaradtak, és még mindig sokan olvassák őket. Az a tény azonban, hogy ez az irodalom nagyrészt feledésbe merült, míg a héber Biblia fennmaradt, azt jelzi, hogy a Biblia ezektől jelentősen különbözik.
A Biblia tovább élése egyáltalán nem volt magától értetődő dolog. Azok a csoportok, amelyek közreműködtek létrejöttében, olyan komoly nehézsegekkel néztek szembe, hogy ennek a könyvnek a fennmaradása napjainkig valóban figyelemreméltó. A Krisztus előtti időben azok a zsidók, akik a Héber Iratokat (az Ószövetséget) írták, egy viszonylag kis nemzetet alkottak. Létük bizonytalan volt a kizárólagos hatalomért ismételten összeütköző erős politikai államok között. A nemzetek egész sorával kellett Izraelnek megküzdenie a fennmaradásáért, így például a filiszteusokkal, a moábitákkal, az ammonitákkal és az edomitákkal. Abban az időben, amikor a zsidók két királyságra voltak felosztva, a kegyetlen Asszír Birodalom gyakorlatilag eltörölte a föld színéről az északi királyságot, a Babiloniak pedig lerombolták a déli királyságot, és az embereket fogságba hurcolták, amelyből 70 évvel később csak egy maradék tért vissza hazájába.
Sőt, léteznek az izraeliták kiirtására tett kísérletekről szóló beszámolók is. Mózes napjaiban a fáraó elrendelte, hogy minden újszülött izraelita fiút meg kell ölni. Ha ez sikerűl, a zsidó nép kihalt volna (2Mózes 1:15-22). Sokkal később, a zsidók perzsa uralom alatt életbe léptettek egy olyan törvényt, amelynek célja a zsidók kiirtása (Eszter 3:1-15). Ennek a tervnek a kudarcát még ma is ünneplik a zsidó Purim ünnepen.
Amikor a zsidók Szíria alattvalói voltak, IV. Antiókhos király minden erővel megpróbálta hellenizálni a nemzetet, kényszeríteni akarta őket, hogy görög szokásokat kövessenek és görög isteneket imádjanak. Ő sem járt sikerrel. Mialatt a körülöttük lévő népcsoportok egymás után tűntek el a világ színpadáról, a zsidóság ahelyett, hogy kihalt vagy beolvadt volna, fennmaradt, s vele együtt fennmaradtak a Biblia Héber Iratai is.
Azok a keresztények, akik a Biblia második részét (az Újszövetséget) készítették, szintén elnyomott csoportot alkottak, Jézust, megfeszítették és követőit a zsidó vezetők Palesztinában megpróbálták elhallgattatni. Amikor pedig a kereszténység más területekre is kiterjedt, a zsidók üldözték őket, hogy ezzel is akadályozzák a misszionáriusi munkát (Cselekedetek 5:27, 28; 7:58-60; 11:19-21; 13:45; 14:19; 18:5, 6).
Néró idejében a római hatóságok kezdetben türelmes magatartása megváltozott. Tacitus azzal büszkélkedett, hogy a züllött császár válogatott kínzásokat tart készenlétben a keresztények számára. Ettől kezdve fő bűn volt kereszténynek lenni. I. sz. 303-ban Diocletianus császár a Biblia elleni közvetlen csapásra készült. A kereszténység kiirtására tett erőfeszítései során elrendelte, hogy minden keresztény Bibliát el kell égetni.
Az elnyomásra és a népirtásra tett ezen erőfeszítések valódi veszélyt jelentettek a Biblia fennmaradására. Ha a zsidók arra a sorsa jutottak volna, mint a filiszteusok és a moábiták, vagy ha a zsidó és a római hatóságoknak sikerült volna kiirtani a keresztényeket, ki írta és őrizte volna meg a Bibliát? Szerencsére a Biblia őrzői - először a zsidók, azután a keresztények - nem tűntek el a főid színéről, és a Biblia fennmaradt.
A Biblia fennmaradása
A már említett ősi munkákat, amelyek aztán feledésbe merültek, kőbe vésték vagy agyagtáblákba karcolták. Nem így a Bibliát, azt eredetileg papiruszra vagy pergamenre írták, amelyek sokkal kevésbé tartós anyagok. Így azok a kéziratok, amelyeket az írók eredetileg készítettek, már régesrégen eltűntek. Hogyan őrizték meg akkor a Bibliát? Fáradságos munkával kézzel írott másolatok ezreit készítették. A könyvnyomtatás feltalálása előtt ez volt a könyvkészítés szokásos módja.
Van azonban a kézzel történő másolásnak egy veszélye. Ha egy kéziratba becsúsztak hibák, azok megismétlődtek, amikor az a kézirat további másolatok alapjául szolgált. Mivel hosszú időn keresztül sok másolat készült, számos hiba csúszott be. Tekintettel arra, hogy a Bibliát sok ezerszer lemásolták, honnan tudhatjuk, hogy ennek következtében nem változott meg felismerhetetlenül? Nézzük például a Héber Bibliát, az Ószövetséget. Az i. e. VI. század második felében, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, a héber tudósok egy csoportja, az úgynevezett szoferimek, azaz írnokok lettek a Héber Biblia szövegének őrzői, és az ő felelősségük volt ezeket az Írásokat a közös és az egyéni imádatban való használatra lemásolni. Nekik volt a legjobb indítékuk, és szakemberek voltak, így magas színvonalú munkát végeztek. A szoferimek örökségét a masszoréták vették át, akik az i. sz. VII-X. századig tevékenykedtek. Nevük héber szóból ered, amelynek jelentése hagyomány. Lényegében ezekre a másolókra is az a feladat hárult, hogy őrizzék meg a hagyományos héber szöveget. A masszoréták aprólékosak voltak. A másolónak egy megfelelően hitelesített példányt kellett alapul vennie, és semmit nem voltszabad emlékezetből írnia. Minden betűt ellenőriznie kellett, mielőtt leírta.
Mennyire pontosan adták tovább a szöveget a szoferimek és a masszoréták? Erre a kérdésre 1947-ig szinte lehetetlen volt válaszolni, mivel a rendelkezésre álló legkorábbi teljes héber kéziratok az i. sz. X. századból származtak. Azonban 1947-ben néhány nagyon ősi kézirattöredéket találtak a Holt-tenger környéki barlangokban, köztük a Héber Biblia könyveinek részeit. A keltezés szerint néhány töredék a Krisztus előtti időből való. A tudósok ezeket összehasonlították a meglévő héber kéziratokkal, hogy megvizsgálják a szöveg továbbadás pontosságát. Mi volt az összehasonlítás eredménye? Az egyik legrégibb mű, amit megtaláltak, az Ésaiás könyvének teljes szövege. Ennek a szövegnek a ma rendelkezésünkre álló masszoréta Biblia szöveggel való szoros egyezése, csodálatos.Sok különbség a korábban felfedezett Szent Márk-féle Ésaiás tekercs és a masszoréta szöveg között másolási hibaként magyarázható. Ezektől eltekintve, figyelemreméltó az egyezés a teljes középkori kéziratban található szöveggel. Ez az egyezés egy ilyen sokkal régebbi kézirattal megnyugató bizonyítékot ad a hagyományos szöveg pontosságára.
A Bibliának a keresztények által görögül írt része, az úgynevezett Újszövetség esetében, a másolók a gyakorlott, jól képzett szoferimekkel öszszehasonlítva inkább tehetséges amatőrök voltak. Annak ellenére, hogy a hatóságok büntetéssel fenyegették őket, végezték munkájukat, és nagyon komolyan vették azt. Továbbá két dolog biztosít minket arról, hogy ma lényegében ugyanaz a szöveg áll rendelkezésünkre, amit az írók eredetileg leírtak. Először, olyan kéziratokkal rendelkezünk, amelyek keletkezésének időpontja sokkal közelebb áll a megírás időpontjához, mint a Biblia héber részének esetében. Ezek közé tartozik például a János evangéliumának egy töredéke, amely a II. század első feléből való, ez tehát valószínűleg kevesebb mint 50 évvel azután keletkezett, hogy János megírta az evangéliumát. Másodszor, a fennmaradt kéziratok száma már önmagában is figyelemreméltó bizonyítéka a szöveg valódiságának.
Azok a nyelvek, amelyeken a Bibliát eredetileg írták, végeredményben szintén akadályozták a fennmaradást. Az első 39 könyv túlnyomórészt héberül, az izraeliták nyelvén íródott. De a héber nyelv soha nem volt széles körben elterjedt, ha a Biblia ezen a nyelven maradt volna meg, a zsidó nemzeten és azon a néhány idegenen kívűl, akik tudtak héberűl olvasni, másokra semmilyen hatást nem gyakorolhatott volna. Azonban az i. e. III. században az Alexandriában (Egyiptom) elő zsidók számára elkezdődött a Biblia héber részének leforditása görögre. A Héber Biblia a nem zsidók számára könnyen hozzáférhetővé vált.
Abban az időben, amikor sor került a Biblia második részének a megírására, a görögöt még mindig nagyon széles körben beszélték, így a Biblia utolsó 27 könyvét ezen a nyelven írták. De mégsem mindenki értett görögül. Ezért a Bibliának mind a héber, mind a görög részét hamarosan lefordították az akkori idők olyan mindennapi nyelveire, mint például a szír, a kopt, az örmény, a georgial, a gót és az etiópiai. A Római Birodalom hivatalos nyelve a latin volt, és olyan sok latin fordítás készült, hogy szükség lett egy hivatalosan jóváhagyott változatra. Ez körülbelül i. sz. 405-ben készült el, és Vulgata néven vált ismertté, aminek jelentése mindennapi.
Így minden akadály ellenére a Biblia egészen az időszámításunk szerinti első századokig fennmaradt. Azok, akik írták, megvetett és üldözött kisebbség volt. Nehéz körülmények között éltek, ellenséges világban. A Biblia a másolások következtében erősen megváltozhatott volna, de ez nem történt meg. Azt a fenyegető veszélyt is elkerülte, hogy csak azok számára legyen hozzáférhető, akik beszélnek bizonyos nyelveket.
Az egész világ a gonosz hatalmában van (1János 5:19). Ennek alapján számolni kellett a világ ellenséges magatartásával az igazság közzétételével szemben, és ez így is volt. De akkor miért a Biblia maradt fenn, amikor sok más irodalom, amely nem nézett szembe hasonló nehézségekkel, feledésbe merült? A Biblia erre is válaszol: Isten kijelentése örökre megmarad (1Péter 1:25). Ha a Biblia valóban Isten Szava, emberi hatalom nem képes elpusztítani. És egészen a XX. századig éppen ez bizonyult igaznak.
Azonban az i. sz. IV. századában történt valami, ami végül újabb támadásokat eredményezett a Biblia ellen, és alaposan befolyásolta az európai történelem menetét. Csaknem tíz évvel azután, hogy Diocletianus megpróbálta a Biblia összes példányát megsemmisíteni, a császári politika megváltozott, és a kereszténység hivatalosan elismert lett. Tizenkét évvel később. i. sz. 325-ben egy római császár, Konstantin volt a keresztény niceai zsinat elnöke.