Az élet és az ember

Mi az, ami meglepi Istent, az ember magatartását illetőleg, és mi az, amit meg kell, tanuljunk: * Az a tény, hogy hamar megunják a gyerekkort, igyekeznek minél előbb felnőttek lenni, és amikor felnőttek arról álmodoznak, hogy jó lenne ismét gyerek lenni. * Az a tény, hogy a legtöbb ember arra használja fel élete első felét, hogy a másodikat nyomorúságossá tegye. * Az a tény, hogy elvesztik egészségüket pénzszerzés közben, majd elvesztik pénzüket keresvén az egészséget...
... olvasd tovább >>

Sinto

A Sinto elsősorban japán vallás. A sintoizmus a japán kultúrával csaknem egyidőben alakult ki, s olyan vallási kultúra, ami ettől a néptől függetlenül soha nem létezett. Bár a sinto több mint 91 000 000 hívet mond magáénak Japánban, ami a lakosságnak mintegy háromnegyed része, egy felmérés szerint csupán 2 000 000 ember, vagyis a felnőtt lakosság 3 százaléka vallja, hogy valóban hisz a sinto vallásban. Ennek ellenére a sintokutató Sugata Masaaki ezt mondja: A sinto olyan kibogozhatatlanul átszövi a japán mindennapi élet egészét, hogy az emberek aligha vannak tudatában létezésének. A japánok számára ez szinte nem is vallás; sokkal inkább környezetük olyan magától értetődő része, mint a levegő, amit belélegeznek. Még azok is, akik azt állítják, hogy őket nem érdekli a vallás, vásárolnak sinto amulettet, hogy óvja őket a közlekedésben, esküvőjüket a sinto hagyomány szerint tartják, és az évenkénti sinto ünnepeken módfelett költekeznek.

A sinto megnevezés az i. sz. VI. században keletkezett, hogy megkülönböztesse a helyi vallást a buddhizmustól, ami lassanként megvetette a lábát Japánban. Természetesem 'japánok vallása', már a buddhizmus megjelenése előtt is létezett - jelenti ki Sachiya Hiro, a japán vallások kutatója -, de szokásokból és 'hagyományokból' álló, tudat alatti vallás volt. A buddhizmus megjelenésével azonban az emberek felismerték, hogy ezek a hagyományok egy japán vallást alkotnak, ami a buddhizmustól, a tőlük idegen vallástól különbözött.

Nehéz hajszálpontosan megállapítani, mikor bukkant fel az ősi sinto, azaz a japánok vallása. Kezdete egybeesik az elárasztó művelésű rizstermesztés megjelenésével. Az elárasztó művelésű rizstermesztéshez jól szervezett és szilárd közösségekre volt szükség - fejti ki a Kodansha Encyclopedia of Japan -, és kialakultak azok a paraszti népszokások, amelyek később igen fontos szerepet játszottak a sinto vallásban. Az akkori emberek a természettel kapcsolatban számos istent gondoltak ki és tiszteltek. Ehhez a tisztelethez járult még az eltávozott lelkektől való félelem, ami a megbékítésüket szolgáló szertartásokhoz vezetett. Ebből fejlődött ki később az ősök imádata. A sinto hit szerint az eltávozott léleknek továbbra is létezik a személyisége, amit a halál beszennyezett. Amikor az elhunytnak a hozzátartozói emlékszertartásokat végeznek, a lélek minden gonoszságtól megtisztul, s békés, jóakaratú egyéniséget vesz fel. Idővel az ősök szelleme egy ősi vagy védelmező istenség rangjára emelkedik. Mindez azt mutatja, hogy a lélek halhatatlanságának elképzelése e vallás számára is alapvető, s befolyásolja a hívők magatartását és cselekedeteit (Zsoltárok 146:4; Prédikátor 9:7, 8, 12).

A természet isteneit és az ősi isteneket szellemeknek képzelték el, akik lebegnek és betöltik a levegőt. Az ünnepek alkalmával az emberek arra kérték az isteneket, hogy ereszkedjenek le az erre az alkalomra külön megszentelt helyekre. Azt hitték, hogy az istenek átmenetileg egy sintai-ban - az imádatnak olyan tárgyaiban, mint például a fák, a kövek, a tükrök vagy a kardok - laknak. Az isteneket lehívó szertartásokat sámánok vagy szellem-médiumok vezették.

Az istenek leszállóhelyei, amiket az ünnepekre átmenetileg megtisztítottak, fokozatosan állandóbb formát öltöttek. Az emberek oltárokat építettek a jóindulatú, őket látszólag megáldó isteneknek. Kezdetben nem faragták ki maguknak az istenek képmását, hanem a sintai-kat imádták, amikben szerintük az istenek szelleme lakott. Még egy egész hegy is, mint például a Fudzsi, szolgálhatott sintai-ként. Idővel olyan sok isten lett, hogy a japán nyelvben megjelent a yaoyorozu-no-kami kifejezés, ami szó szerint azt jelenti: nyolcmillió isten (a kami isteneket vagy istenségeket jelent). Ma ezt a kifejezést számtalan isten értelemben használják, mivel az istenségek száma a sinto vallásban állandóan nő.

Amikor az oltár került a sinto szertartások középpontjába, minden nemzetség épített egy oltárt a maga védelmező istenének. Az i. sz. VII. században azonban, amikor a császári család egyesítette a nemzetet, a napistennőt, Amateraszu ómikamit nemzeti istenséggé és a sinto istenek központi alakjává emelték. Az idők folyamán kialakult az a mítosz, hogy a császár a napistennő közvetlen leszármazottja. Ennek a hitnek a megerősítésére az i. sz. VIII. században törvénybe foglalták a sinto két legfontosabb írásművét, a Kodzsiki-t és a Nihongi-t. Ezek a könyvek azáltal, hogy mítoszaikban a császári családot mint az istenek leszármazottait ábrázolták, hozzájárultak a császárok felsőbbségének megerősítéséhez.

A napistennő a sinto mitoszkban

A sinto mítosz szerint a régmúlt időben Idzanagi isten megmosta bal szemét, s így adott életet a hatalmas istennőnek Amateraszunak, a Nap istennőjének. Később a tenger síkságainak istene, Szuszanoo úgy megijesztette Amateraszut, hogy az elbújt egy égi sziklabarlangba, elzárva a bejáratot egy nagy szikladarabbal. A világ sötétségbe borult. Ekkor az istenek tervet készítettek, hogy Amateraszut kicsalogassák a barlangból. Kakasokat gyűjtöttek össze, amelyek kukorékolásukkal jelzik a hajnalt, és készítettek egy nagy tükröt. A szakaki-fákra ékszereket és szövetszalagokat akasztottak. Akkor Ame-no Udzume istennő táncolni, s lábával egy felfordított dézsán dobolni kezdett. Vad tánca közben letépte ruháit, mire az istenek hangos nevetésben törtek ki. Mindezek felkeltették Amateraszu kíváncsiságát; kilesett a barlangból és meglátta magát a tükörben. A tükörkép kicsalogatta őt, s akkor az erőszak istene a kezénél fogva megragadta és kivitte a szabadba. S akkor a világ újra kivilágosodott a napistennő sugaraitól (New Larousse Encyclopedia of Mythology). (Vö. 1Mózes 1:3-5, 14-19; Zsoltárok 74:16, 17; 104:19-23.)

Az ünnepek és szertartások vallása

A sinto mitológia e két könyvét azonban nem tekintették ihletett írásoknak. Érdekes módon a sinto vallásnak nincs ismert alapítója, és nincsenek szent iratai sem. A sintoizmus egy sorozat 'nincs'-ből álló vallás - jelenti ki a sintokutató Shouichi Saeki. Nincsenek meghatározott hittételek, nincs részletes teológia. Szinte nincsenek törvények, amiket be kellene tartani ... Bár olyan családban nőttem fel, amely hagyományosan ragaszkodott a síntóhoz, nem emlékszem arra, hogy bármilyen komoly vallási oktatásban részesültem volna. A sinto követői számára a tantételek, a törvények nem fontosak, sőt időnként még az sem, hogy mit imádnak. Néha még az is előfordult - írja egy sintokutató -, hogy egy oltárnál az ott imádott istent egy másikkal cserélték fel anélkül, hogy az emberek, akik azt az istent imádták, a cseréből bármit is észrevettek volna.

Eredetileg a sinto azokat a cselekedeteket, amelyek elősegítették egy kis közösség összhangját és megélhetését, 'jónak' tekintette, azokat pedig, amelyek ezeket akadályozták, 'rossznak'. Az istenekkel, a természettel és a közösséggel való összhangot tartották a legértékesebbnek. Minden, ami megzavarta a közösség békés összhangját, erkölcsi értékétől függetlenül rossz volt.

Mivel a siratónak nincsenek meghatározott hittételei vagy tanításai, a közösség összhangját az ünnepeken és szertartásokon keresztül segíti elő. A sintoizmusban az a legfontosabb - fejti ki a Nihon ShukyoJiten című enciklopédia -, hogy az emberek megtarják-e az ünnepeket vagy sem. Az, hogy az ősi istenek tiszteletére rendezett ünnepségeken együtt ünnepeltek, hozzájárult a rizstermelő közösségekben élő emberek közösségi szelleméhez. A fontosabb ünnepek régen is, ma is a rizstermeléshez kapcsolódnak. Tavasszal a vidéki emberek arra kérik a rizsföldek istennőjét , hogy jöjjön el hozzájuk, és a jó termésért imádkoznak. ősszel megköszönik isteneiknek az aratást. Az ünnepek alatt egy mikori-n, azaz egy hordozható oltáron körbeviszik isteneiket; s azáltal, hogy esznek és rizsbort (sake) isznak az istenekkel, bensőséges kapcsolatot ápolnak velük.

A sinto követői úgy vélik: mielőtt kapcsolatba lépnének az istenekkel, meg kell tisztítaniuk magukat az összes erkölcsi tisztátalanságtól és bűntől. Ezen a ponton lépnek be a szertartások. Egy személy vagy egy tárgy megtisztításának két módja van. Az egyik az óharai, a másik a miszogi. Az óharai esetében egy sinto pap az örökzöld szakaki-fa egy ágát, aminek a végére papírcsíkokat vagy lenrostokat kötöttek, lengeti a megtisztítandó tárgy vagy személy fölött; a miszogi-nál pedig vizet használnak. Ezek a megtisztítási szertartások annyira alapvetőek a sinto vallásban, hogy egy japán szerző ezt állította: Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek nélkül a szertartások nélkül a sinto [mint vallás] nem létezne.

A sinto alkalmazkodóképessége

Az ünnepek és a szertartások szervesen hozzátartoznak a siratóhoz mindazon átalakulások ellenére, amiken a sinto vallás az évek során keresztülment. Milyen átalakulások történtek? Egy sintokutató a siratóban történt változásokat egy felöltöztetett babával szemlélteti. Amikor a buddhizmus bevezetésre került, a sinto magára öltötte a buddhista tanításokat. Amikor az embereknek erkölcsi útmutatásra volt szükségük, felvette a konfucianizmust. A sinto rendkívül alkalmazkodónak bizonyult. A szinkretizmus, azaz az egyik vallás elemeinek beolvasztása egy másikba, már a sinto történetének nagyon korai szakaszában előfordult. Bár a konfucianizmus és a taoizmus is, amely úgy ismert Japánban, mint a jin és jang útja, átitatta a sinto vallást, a sinto főként a buddhizmussal keveredett.

Amikor a buddhizmus Kínán és Koreán keresztül belépett Japánba, a japánok hagyományos vallási szokásaikat sinto-nak, vagyis az istenek útjának nevezték el. Az új vallás megjelenése azonban megosztotta Japánt aszerint, hogy valaki elfogadta-e a buddhizmust, vagy sem. A buddhizmust támogató tábor azt hangoztatta: Minden szomszédos országnak ez az imádati formája. Miért kellene Japánnak különböznie tőlük? A buddhizmust ellenzők így érveltek: Ha a szomszédos országok isteneit imádjuk, saját isteneinket haragítjuk meg. Több évtizedes viszály után végül a buddhizmus támogatói győztek. Az i. sz. VI. század végén, amikor Sótoku uralkodó áttért a buddhista hitre, az új vallás végérvényesen gyökeret vert.

Amint a buddhizmus a vidéki közösségekben is terjedni kezdett, beleütközött a helyi sinto istenségekbe, akik fontos szerepet játszottak az emberek mindennapi életében. A két vallásnak az egymás mellett létezés érdekében kölcsönös engedményeket kellett tennie. A két vallás összeolvadását elősegítették a buddhista szerzetesek, akik a hegyekben aszkéta életmódot folytattak. Mivel a hegyeket a sinto istenségek lakhelyeinek tekintették, a szerzetesek aszketikus életmódja a hegyekben közrehatott a buddhizmus és a sinto összeötvözésében, s a jinguji-k, vagyis a szentély-templomok megépítéséhez vezetett. A két vallás fokozatosan összeolvadt egymással, de a buddhizmus a vallási elméletek kialakításával tűnt ki.

Időközben gyökeret vert az a hit, hogy Japán egyfajta isteni nemzet. Amikor a mongolok megtámadták Japánt a XIII. században, megszületett a kamikaz-bavetett hit, aminek szó szerinti jelentése isteni szél. A mongolok kétszer is hatalmas hajóhaddal támadták meg Kjúsú szigeteit, és mindkétszer a vihar akadályozta meg az inváziót. A japánok azt hitték, hogy ezeket a viharokat és szeleket (kaze) sinto isteneik (kami) idézték elő, s ez jelentősen növelte isteneik tekintélyét.

A sinto istenségekbe vetett növekvő bizalom következményeként őket tekintették az eredeti, ősi isteneknek, míg a Buddhákat és a boddhiszatvákat (leendő Buddhák, akik segítenek másoknak elérni a megvilágosodást;) csupán az istenség helyi, időszakos megnyilvánulásainak tartották. Ezen sinto-buddhista ellentét következményeként a sinó különféle iskolái alakultak ki. Néhányuk a buddhizmust hangsúlyozta, mások a sinto isteneket dicsőítették, megint mások a konfucianizmus egy későbbi formáját használták tanításaik felékesítésére.

A császárkultusz és az állami sinto

A két vallás évekig tartó együttélése után a sinto teológusok egyszerre úgy találták, hogy a kínaiak vallási eszméi tisztátalanná tették vallásukat. Ezért ragaszkodtak az ősi japán valláshoz történő visszatéréshez. Megszületett a helyreállítási sinto-ként ismert új iskola. Egyik fő képviselője Norinaga Motoori volt, egy XVIII. századi tudós, korának jelentős teológusa. A japán kultúra eredetének keresésekor Motoori a klasszikusokat tanulmányozta, különösen a Kodzsiki-nek nevezett sinto írásokat. A napistennő, Amateraszu ómikami felsőbbségét tanította, és azt, hogy a természeti jelenségekért valamiképp az istenek a felelősek. Ezenkívül tanítása szerint az isteni gondviselés kiszámíthatatlan, és tiszteletlenség az embertől megpróbálni kikutatni azt. Az ember ne tegyen fel kérdéseket, inkább vesse alá magát az isteni gondviselésnek - ez volt az elképzelése (Ésaiás 1:18).

Egyik követője, Atsutane Hirata, kibővítette Norinaga elképzelését, és arra törekedett, hogy újra visszaállítsa a sinto tisztaságát és megszabadítsa azt valamennyi kínai hatástól. Mit csinált Hirata? Egyesítette a sintót a hitehagyott kereszténység elméleteivel! A Kodzsiki-ben említett Ameno-minakanuszi-no-kami istent a keresztényiség Istenéhez hasonlította, s ezt a világegyetem felett uralkodó istent úgy írta le, mint akinek két alárendelt istene van: a Legfőbb Fenséges Teremtő (Takamimuszubi) és az Isteni Teremtő (Kamimuszubi). Szemmel láthatóan ezek ábrázolták a férfi és a női elvet (Religions in Japan). ő tehát elfogadta a római katolicizmus tanítását a háromságistenről, bár ez soha nem vált a sinó fő tanításává. Ennek ellenére Hirata azzal, hogy az úgynevezett keresztényiséget a síntóba keverte, végül is átültette a monoteizmus keresztény formáját a sinto gondolkodásba (Ésaiás 40:25, 26).

Hirata teológiája vált a császárkultusz-mozgalom alapjává, ami 1868-ban a feudális katonai diktátorok, a sogunok megdöntéséhez és a császári uralom visszaállításához vezetett. A császári kormányzat Hirata tanítványait nevezte ki a sinto vallás állami biztosainak. ők támogatták azt a mozgalmat, amely a sintót államvallássá tette. Az új alkotmány értelmében a császár Amateraszu ómikami napistennő közvetlen leszármazottja, s mint ilyen szent és sérthetetlen volt. Ezáltal ő vált az állami sinto legfőbb istenévé (Zsoltárok 146:3-5).

A sinto szent irata

Bár a sintónak megvoltak a maga ősi feljegyzései, szertartásai és imái a Kodzsiki, a Nihongi és az Engisiki című írásokban, az állami siratónak szüksége volt egy szent könyvre. Meidzsi császár 1882-ben kiadott egy rendeletet a katonáknak és a tengerészeknek. Mivel ez a császártól származott, a japánok szent iratnak tekintették, és a fegyveres erőknél szolgáló férfiak számára ez vált a napi elmélkedés alapjává. Ez az írás kihangsúlyozta, hogy az egyénnek az isten-császárral szembeni adófizetési kötelezettsége és egyéb kötelességei fontosabbak minden más kötelezettségnél.

A sintó szent irat akkor került kiegészítésre, amikor a császár 1890. október 30-ára kiadta oktatásügyi rendeletét. Ez nem csupán lefektette az iskolai nevelés alapjait, hanem egyszersmind az állami sinto szentírásává is vált - fejti ki Shigeyoshi Murakami, az állami sinto kutatója. A rendeletben az állt, hogy az oktatás alapja a mitikus császári ősök és alattvalóik közötti történelmi kapcsolat. Hogyan tekintették a japánok ezeket a rendeleteket?

Amikor még iskolába jártam, egy alkalommal az [iskola] aligazgató[ja] egy szemmagasságban tartott fadobozt hozott fel tiszteletteljesen az emelvényre - emlékszik vissza Asano Koshino. - Az igazgató átvette a dobozt, és kivett belőle egy tekercset, amelyen a császár oktatásügyi rendelete volt. Mialatt a rendeletet felolvasták, mélyen meghajtottuk a fejünket, egészen a befejező szavak elhangzásáig. 'őfelsége neve és pecsétje'. E szavakat olyan sokszor hallottuk, hogy mélyen belénk vésődtek. 1945-ig a mitológián alapuló oktatási rendszer úgy irányította az egész nemzetet, hogy az abszolút császárhű volt. Az állami sintót tekintették a vallások vallásának, a további 13 sinto szektát pedig, amelyek más hittételeket tanítottak, az úgynevezett szektás siratóba sorolták.

Japán vallási küldetése - a világhódítás

Az állami sintónak is megvoltak a maga bálványai. Minden reggel összetettem a kezemet, először a Nap előtt, ami Amateraszu ómikami istennő szimbóluma, majd kelet felé, a császári palota irányába fordulva imádtam a császárt - emlékszik vissza Masato, egy idősebb japán férfi. A császárt alattvalói istenként imádták. A napistennőtől való származása miatt a legfőbbnek tekintették politikai és vallási szempontból egyaránt. Egy japán professzor ezt nyilatkozta: A császár emberi alakban megjelent isten. ő egy szemmel látható istenség.

Ennek eredményeként kialakult az a tanítás, miszerint e tüneményes világ középpontja a mikádó [császár] országa. Ebből a középpontból kell kiterjesztenünk ezt a Nagy Szellemet a világ minden részére ... A Nagy Japán kiterjesztése a világ minden részére, s az egész világ felemelkedése az istenek országává - ez a jelen sürgős feladata, legfőbb kötelessége, ez a mi örök és nem változó célunk (The Political Philosophy of Modern Shinto, D. C. Holtom műve). Nyoma sem volt az egyház és az állam szétválásának!

John B. Noss Man's Religions című könyvében megjegyzi: A japán hadseregben gyorsan eluralkodott ez a szemlélet. Háborús beszédeik részévé tették, mondván: a hódítás Japán szent küldetése. Ezekben a szavakban a vallás valamennyi értékével átitatott nacionalizmus logikus következményét láthatjuk. Mennyi szenvedést hozott a japánokra és más népekre a császárnak főként a sinto mítoszokra alapozott istenítése és az, hogy a vallást nacionalizmussal elegyítették!

Ameddig az állami sinto és császári rendszere fennállt, a japánoknak nem volt más lehetőségük, mint imádni a császárt. Norinaga Motoori tanítása - Ne kérdezz semmit, hanem vesd alá magad az isteni gondviselésnek! - behatolt a japán gondolkodásba és irányította is azt. Az élő isten-ember iránti önátadást kihasználva, az állami sinto zászlaja alatt 1941-ben az egész nemzetet mozgósították a második világháború harcaira.Japán egyfajta isteni nemzet - gondolták az emberek -, és a kamikaze, az isteni szél fújni fog, ha válságba kerülünk. A katonák és családtagjaik az őket védelmező istenektől kérték a háború sikerét.

Amikor az isteni nemzetet 1945-ben legyőzték, s a kétszeres atomcsapástól Hirosima teljesen, Nagaszaki pedig nagyobb részt megsemmisült, a sinto komoly válságba került. Az állítólag legyőzhetetlen isteni uralkodó, Hirohito egyetlen éjszaka alatt átváltozott egyszerű, legyőzött emberi császárrá. A japán hit romokban hevert. A kamikaze cserbenhagyta a nemzetet. A Nihon Shukyo Jiten című enciklopédia ezt mondja: A nemzet csalódottságának egyik oka az volt, hogy úgy érezte: elárulták ... És ami még elkeserítőbb: a sinto világ nem adott haladó és megfelelő vallási magyarázatot a kétségekre, amelyek [a vereség] következményeként felmerültek. Ezért a vallást illetően általánossá lett a következő éretlen reakció: Nincs se isten, se Buddha.

Út a valódi harmóniához

Az állami sinto útja világosan megmutatja, mennyire fontos, hogy mindenki egyénileg felülvizsgálja azokat a hagyományos hitnézeteket, amelyekhez eddig ragaszkodott. A sinto követői kereshették az összhang útját japán embertársaikkal úgy is, hogy közben támogatták a militarizmust. Ez természetesen nem segítette elő a világméretű összhangot, s a családok kenyerkeresőinek, valamint fiataljainak meggyilkolása a csatákban egyáltalán nem hozta meg a családi összhangot. Mielőtt átadjuk életünket valakinek, biztosaknak kell lennünk abban, kinek és milyen ügy érdekében ajánljuk fel magunkat. Nyomatékosan kérlek benneteket - mondta egy keresztény író a rómaiaknak, akik azt megelőzően a császárt imádták -, hogy mutassátok be testeteket élő, szent, elfogadható áldozatként Istennek mint értelmi képességetekkel végzett szent szolgálatot. Amint a római keresztények számára fontos volt, hogy gondolkodóképességük segítségével megválasszák, kinek adják át magukat, számunkra is alapvető, hogy a gondolkodóképességünket használjuk annak eldöntésére, kit imádjunk (Róma 12:1, 2).

A sinto vallás követői számára nem volt lényeges szempont, hogy pontosan azonosítsák istenüket. Az átlagember számára - mondja Hidenori Tsuji, a japán vallástörténet professzora - az istenek vagy buddhák egyáltalán nem különböztek. Mindegy, hogy istenek vagy buddhák, amíg meghallgatják a jó termésért, a gyógyulásért és a család biztonságáért mondott könyörgést; mindez elegendő volt az embereknek. De vajon ez az igaz Istenhez és az ő áldásához vezette el őket? A történelem egyértelműen válaszol a kérdésre.

Felhasznált irodalom: H.Glasenapp:Az öt világvallás; Az emberiség Isten keresése