A Biblia eredete

A Biblia keletkezése

A Bibliát évszázadokkal Jézus születése előtt írták hithű zsidók, többnyire héber nyelven. Az első 39 könyvet Ószövetségnek nevezik. Az utolsó 27 könyvet keresztények írták görögül, ezt Újszövetségként ismerjük. A belső bizonyítékok és a legrégibb hagyományok azt mutatják, hogy ezt a 66 könyvet több mint 1600 éven keresztül írták. Akkor kezdték el, amikor Egyiptom volt a legnagyobb hatalom, és akkor fejezték be, amikor Róma uralta a világot.

Több mint 3000 évvel ezelőtt, mikor a Biblia írása elkezdődött, Izrael csupán egy kis nemzetet alkotott a sok közel-keleti nép között. Istenük Jahve (YHWH) volt, míg a szomszédos népek az istenek és istennők zavarba ejtő sokaságát tisztelték. Abban az időben nemcsak az izraelitáknak volt vallásos irodalmuk. Más nemzetek is írtak olyan könyveket, amelyek vallásukat és nemzeti értékeiket tükrözték vissza. Például az akkád Gilgames-eposz Mezopotámiából és a Ras Shamra hősköltemények, amelyek ugariti nyelven születtek (ezt a nyelvet egykor a mai Szíria északi részén beszélték), kétségtelenül nagyon népszerűek voltak. A korszak hatalmas irodalmához tartoztak a különböző sumér istenségekhez szóló himnuszok és az akkád prófétai munkák.

Ezeknek a közel-keleti műveknek azonban közös lett a sorsuk: feledésbe merültek, sőt már azokat a nyelveket sem beszélik, amelyeken íródtak. Létezésükről csupán az elmúlt években szereztek tudomást az archeológusok és a nyelvészek, s akkor fejtették meg, hogyan lehet elolvasni őket. Ugyanakkor a héber nyelvű Biblia első könyvei egészen napjainkig fennmaradtak, és még mindig sokan olvassák őket. Az a tény azonban, hogy ez az irodalom nagyrészt feledésbe merült, míg a héber Biblia fennmaradt, azt jelzi, hogy a Biblia ezektől jelentősen különbözik.

A Biblia túlélése egyáltalán nem volt magától értetődő dolog. Azok a csoportok, amelyek közreműködtek létrejöttében, olyan komoly nehézségekkel néztek szembe, hogy ennek a könyvnek a fennmaradása napjainkig valóban figyelemreméltó. A Krisztus előtti időben azok a zsidók, akik a Héber Iratokat (az Ószövetséget) írták, egy viszonylag kis nemzetet alkottak. Létük bizonytalan volt a kizárólagos hatalomért ismételten összeütköző erős politikai államok között. A nemzetek egész sorával kellett Izraelnek megküzdenie a fennmaradásáért, így például a filiszteusokkal, a moábitákkal, az ammonitákkal és az edomitákkal. Abban az időben, amikor a zsidók két királyságra voltak felosztva, a kegyetlen Asszír Birodalom gyakorlatilag eltörölte a föld színéről az északi királyságot, a babiloniak pedig lerombolták a déli királyságot, és az embereket fogságba hurcolták, amelyből 70 évvel később csak egy maradék tért vissza hazájába.

Sőt, léteznek az izraeliták kiirtására tett kísérletekről szóló beszámolók is. Mózes napjaiban a fáraó elrendelte, hogy minden újszülött izraelita fiút meg kell ölni. Ha ez sikerül, a zsidó nép kihalt volna (2Mózes 1:15–22). Sokkal később, a zsidók perzsa uralom alatt életbe léptettek egy olyan törvényt, amelynek célja a zsidók kiirtása volt (Eszter 3:1–15). Ennek a tervnek a kudarcát még ma is ünneplik a zsidó Purim ünnepen.

Amikor a zsidók Szíria alattvalói voltak, IV. Antiókhosz király minden erővel megpróbálta hellenizálni a nemzetet, kényszeríteni akarta őket, hogy görög szokásokat kövessenek és görög isteneket imádjanak. Ő sem járt sikerrel. Mialatt a körülöttük lévő népcsoportok egymás után tűntek el a világ színpadáról, a zsidóság ahelyett, hogy kihalt vagy beolvadt volna, fennmaradt, s vele együtt fennmaradtak a Biblia Héber Iratai is.

Azok a keresztények, akik a Biblia második részét (az Újszövetséget) készítették, szintén elnyomott csoportot alkottak: Jézust megfeszítették, és követőit a zsidó vezetők Palesztinában megpróbálták elhallgattatni. Amikor pedig a kereszténység más területekre is kiterjedt, a zsidók üldözték őket, hogy ezzel is akadályozzák a misszionáriusi munkát (Cselekedetek 5:27, 28; 7:58–60; 11:19–21; 13:45; 14:19; 18:5, 6).

Néró idejében a római hatóságok kezdeti türelmes magatartása megváltozott. Tacitus azzal büszkélkedett, hogy a züllött császár válogatott kínzásokat tart készenlétben a keresztények számára. Ettől kezdve fő bűn volt kereszténynek lenni. I. sz. 303-ban Diocletianus császár a Biblia elleni közvetlen csapásra készült. A kereszténység kiirtására tett erőfeszítései során elrendelte, hogy minden keresztény Bibliát el kell égetni.

Az elnyomásra és a népirtásra tett ezen erőfeszítések valódi veszélyt jelentettek a Biblia fennmaradására. Ha a zsidók arra a sorsra jutottak volna, mint a filiszteusok és a moábiták, vagy ha a zsidó és a római hatóságoknak sikerült volna kiirtani a keresztényeket, ki írta és őrizte volna meg a Bibliát? Szerencsére a Biblia őrzői – először a zsidók, azután a keresztények – nem tűntek el a föld színéről, és a Biblia fennmaradt.

A Biblia fennmaradása

A már említett ősi munkákat, amelyek aztán feledésbe merültek, kőbe vésték vagy agyagtáblákba karcolták. Nem így a Bibliát: azt eredetileg papiruszra vagy pergamenre írták, amelyek sokkal kevésbé tartós anyagok. Így azok a kéziratok, amelyeket az írók eredetileg készítettek, már réges-régen eltűntek. Hogyan őrizték meg akkor a Bibliát? Fáradságos munkával kézzel írott másolatok ezreit készítették. A könyvnyomtatás feltalálása előtt ez volt a könyvkészítés szokásos módja.

Van azonban a kézzel történő másolásnak egy veszélye. Ha egy kéziratba becsúsztak hibák, azok megismétlődtek, amikor az a kézirat további másolatok alapjául szolgált. Mivel hosszú időn keresztül sok másolat készült, számos hiba csúszott be. Tekintettel arra, hogy a Bibliát sok ezerszer lemásolták, honnan tudhatjuk, hogy ennek következtében nem változott meg felismerhetetlenül? Nézzük például a Héber Bibliát, az Ószövetséget. Az i. e. VI. század második felében, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, a héber tudósok egy csoportja, az úgynevezett **szoferimek**, azaz írnokok lettek a Héber Biblia szövegének őrzői, és az ő felelősségük volt ezeket az Írásokat a közös és az egyéni imádatban való használatra lemásolni. Nekik volt a legjobb indítékuk, és szakemberek voltak, így magas színvonalú munkát végeztek. A szoferimek örökségét a **masszoréták** vették át, akik az i. sz. VII–X. századig tevékenykedtek. Nevük héber szóból ered, amelynek jelentése hagyomány. Lényegében ezekre a másolókra is az a feladat hárult, hogy őrizzék meg a hagyományos héber szöveget. A masszoréták aprólékosak voltak: a másolónak egy megfelelően hitelesített példányt kellett alapul vennie, és semmit sem volt szabad emlékezetből írnia. Minden betűt ellenőriznie kellett, mielőtt leírta.

Mennyire pontosan adták tovább a szöveget a szoferimek és a masszoréták? Erre a kérdésre 1947-ig szinte lehetetlen volt válaszolni, mivel a rendelkezésre álló legkorábbi teljes héber kéziratok az i. sz. X. századból származtak. Azonban 1947-ben néhány nagyon ősi kézirattöredéket találtak a Holt-tenger környéki barlangokban, köztük a Héber Biblia könyveinek részeit. A keltezés szerint néhány töredék a Krisztus előtti időből való. A tudósok ezeket összehasonlították a meglévő héber kéziratokkal, hogy megvizsgálják a szöveg továbbadásának pontosságát. Mi volt az összehasonlítás eredménye? Az egyik legrégibb mű, amit megtaláltak, az Ésaiás könyvének teljes szövege volt. Ennek a szövegnek a ma rendelkezésünkre álló masszoréta Biblia-szövettel való szoros egyezése csodálatos. Sok különbség a korábban felfedezett Szent Márk-féle Ésaiás-tekercs és a masszoréta szöveg között másolási hibaként magyarázható. Ezektől eltekintve figyelemre méltó az egyezés a teljes középkori kéziratban található szöveggel. Ez az egyezés egy ilyen sokkal régebbi kézirattal megnyugató bizonyítékot ad a hagyományos szöveg pontosságára.

A Bibliának a keresztények által görögül írt része, az úgynevezett Újszövetség esetében a másolók a gyakorlott, jól képzett szoferimekkel összehasonlítva inkább tehetséges amatőrök voltak. Annak ellenére, hogy a hatóságok büntetéssel fenyegették őket, végezték munkájukat, és nagyon komolyan vették azt. Továbbá két dolog biztosít minket arról, hogy ma lényegében ugyanaz a szöveg áll rendelkezésünkre, amit az írók eredetileg leírtak. Először: olyan kéziratokkal rendelkezünk, amelyek keletkezésének időpontja sokkal közelebb áll a megírás időpontjához, mint a Biblia héber részének esetében. Ezek közé tartozik például a János evangéliumának egy töredéke, amely a II. század első feléből való, ez tehát valószínűleg kevesebb mint 50 évvel azután keletkezett, hogy János megírta az evangéliumát. Másodszor: a fennmaradt kéziratok száma már önmagában is figyelemre méltó bizonyítéka a szöveg valódiságának.

Azok a nyelvek, amelyeken a Bibliát eredetileg írták, végeredményben szintén akadályozták a fennmaradást. Az első 39 könyv túlnyomórészt héberül, az izraeliták nyelvén íródott. De a héber nyelv soha nem volt széles körben elterjedt; ha a Biblia ezen a nyelven maradt volna meg, a zsidó nemzeten és azon a néhány idegenen kívül, akik tudtak héberül olvasni, másokra semmilyen hatást nem gyakorolhatott volna. Azonban az i. e. III. században az Alexandriában (Egyiptom) élő zsidók számára elkezdődött a Biblia héber részének lefordítása görögre. A Héber Biblia így a nem zsidók számára is könnyen hozzáférhetővé vált.

Abban az időben, amikor sor került a Biblia második részének a megírására, a görögöt még mindig nagyon széles körben beszélték, így a Biblia utolsó 27 könyvét ezen a nyelven írták. De mégsem mindenki értett görögül, ezért a Bibliának mind a héber, mind a görög részét hamarosan lefordították az akkori idők olyan mindennapi nyelveire, mint például a szír, a kopt, az örmény, a grúz, a gót és az etióp. A Római Birodalom hivatalos nyelve a latin volt, és olyan sok latin fordítás készült, hogy szükség lett egy hivatalosan jóváhagyott változatra. Ez körülbelül i. sz. 405-ben készült el, és Vulgata néven vált ismertté, aminek jelentése mindennapi.

Így minden akadály ellenére a Biblia egészen az időszámításunk szerinti első századokig fennmaradt. Azok, akik írták, megvetett és üldözött kisebbség voltak, nehéz körülmények között, ellenséges világban éltek. A Biblia a másolások következtében erősen megváltozhatott volna, de ez nem történt meg. Azt a fenyegető veszélyt is elkerülte, hogy csak azok számára legyen hozzáférhető, akik beszélnek bizonyos nyelveket.

„Az egész világ a gonosz hatalmában van” (1János 5:19). Ennek alapján számolni kellett a világ ellenséges magatartásával az igazság közzétételével szemben, és ez így is volt. De akkor miért a Biblia maradt fenn, amikor sok más irodalom, amely nem nézett szembe hasonló nehézségekkel, feledésbe merült? A Biblia erre is válaszol: „Isten kijelentése örökre megmarad” (1Péter 1:25). Ha a Biblia valóban Isten Szava, emberi hatalom nem képes elpusztítani. És egészen a XX. századig éppen ez bizonyult igaznak.

Azonban az i. sz. IV. századában történt valami, ami végül újabb támadásokat eredményezett a Biblia ellen, és alaposan befolyásolta az európai történelem menetét. Csaknem tíz évvel azután, hogy Diocletianus megpróbálta a Biblia összes példányát megsemmisíteni, a császári politika megváltozott, és a kereszténység hivatalosan elismert lett. Tizenkét évvel később, i. sz. 325-ben egy római császár, Konstantin volt a keresztény niceai zsinat elnöke.

A Biblia megbízhatósága

„És monda az Úr Mózesnek: Írd meg ezt emlékezetül könyvbe...” Ez volt Kr. e. 1513-ban. Ez az első isteni parancs az írásra, és ez mutatja Isten célját, hogy a fontossággal bíró dolgok feljegyeztessenek. Nem szóbeli közvetítésre volt bízva, mert az ember múlandó, gyarló és emlékezetében tévedhet, hanem leíratott, és ennek eredménye Isten Igéje, a Biblia. A hatvanhat könyvnek egy közös eredete van, mind Istentől ihletett; habár több mint harmincöt ember írta, több mint tizenhat évszázadon keresztül.

Mózes kezdte meg Isten Igéjének írását Kr. e. 1513-ban, és János apostol írta meg az utolsó könyvét körülbelül Kr. u. 98-ban. E történeti időpontoknál két kérdés merül fel: miután Mózes a Biblia első könyvében írt a teremtési munkáról és történelmi eseményekről, melyek az ő élete előtt több ezer évvel történtek, hogyan nyert ő ezekről megbízható értesülést? És miután közel tizenkilenc évszázad telt el amióta a Biblia utolsó könyve megíródott, honnan tudjuk azt, hogy ezek mind pontos és megbízható forrásból jutottak el hozzánk?

Isten szelleme ihlette a Bibliát a megírásakor; Dávid mondta: „Az Úrnak szelleme szólott énáltalam.” Lukács kijelentette: „Ő szólott az ő szent prófétáinak szája által.” Péter is szól e bizonyságról: „A Szentírásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert a prófécia sohasem ember akaratából származott, hanem a szent szellemtől indíttatva szóltak Istennek szent emberei.” Pál sem hagyott helyet a további kételkedésre vagy kivételre, mikor meggyőződéssel mondta: „A teljes Szentírás Istentől ihletett.” (2Sám 23:2; Lukács 1:70; Cselekedet 1:16; 2Timótheus 3:16, 17; 1Péter 1:10, 11; 2Péter 1:20, 21). Mózes megkaphatta volna Mózes első könyvének feljegyzéseit szóról szóra nyílt kijelentésben, de semmi nem mutat arra, hogy ez így volt. Vagy megkaphatta volna az értesítést szóhagyomány által, átadva élő szóval – csak öt emberi kapcsolatra volt szükség, hogy Mózes Ádámmal összeköttetésbe jusson (Matuzsálem, Sém, Izsák, Lévi és Amram), de a Biblia erre sem mutat rá.

A régiségkutatók felfedezései a bibliai földeken rámutatnak arra, hogy az írás művészete létezett az özönvíz előtt is, és arra a következtetésre vezetnek bennünket, hogy első könyvét Mózes korábbi írott feljegyzésekből állította össze. A káldeusoknak Ur városában Sir Leonard Woolley talált lepecsételt régiségeket, melyek az özönvíz előtt élő emberek tulajdonai voltak, és sok esetben a tulajdonos neve is benne volt az akkori ékírásban. Több ezer agyagtáblát találtak ékírással, amelyek már léteztek Noé idejében, tehát az írást ismerték már az özönvíz előtt is. Ádám írt, vagy pedig birtokában volt írott feljegyzéseknek: „Ez az Ádám nemzetségének könyve.” (1Mózes 5:1)

Ez a kifejezés, hogy *leszármazás*, nagy jelentőséggel bír. Először az 1Mózes 2:4 versben fordul elő így: „Ezek a leszármazottai a mennyeknek és a földnek.” De az nyilvánvaló, hogy értelem nélküli mennytől vagy földtől nem származhat vagy foganhat utód, és ez mutatja, hogy helytelenül van lefordítva a *leszármazás* szó, mely az eredeti héber írásban a toledoth szó. Ezt így kellett volna fordítani: *történet*, vagy *történelmi eredetűek*. A Darby-fordítás az 1Mózes 2:4-ben a szót *történeteknek* mondja, de más előforduló esetekben már nem így mondja. Az 1Mózes 2:4-ben a Moffatt-fordítás *elbeszélést* mond, és egy amerikai fordítás az *eredeti* szót használja, de később egyik sem követi ezt folyamatosan. Az 1Mózes 2:4 és 5:1 versek után ez a kifejezés (leszármazottak) kilencszer fordul elő, és minden esetben egy megfelelő név van utána írva, mely megjelöli a bizonyos személyeket, mint Nóé, Nóé fiai, Sém, Terah, Ismáel, Izsák, Ezsaú (kétszer) és Jákob (1Mózes 6:9; 10:1; 11:10, 27; 25:12, 19; 36:1, 9; 37:2).

Ez a fordítás helytelen, mikor e szót így alkalmazza – 1Mózes 2:4: „A mennyeknek és földnek eredete a következő.” Tisztán érthető, hogy ez helytelen, mert a föld eredetének története már az előbbi versekben le van írva. Mózes idejében, és már századokkal azelőtt is az írási szokás az volt, hogy egy történeti okiratot így fejeztek be: Ezek a leszármazottak, vagy jobban lefordítva: Ez a története ennek és ennek, ezzel rámutatva, hogy ki volt az írója vagy tulajdonosa az iratnak. A modern könyvekben ez a tájékoztató a könyv kezdetén van; Mózes idejében és azelőtt ezt az írás végére tették.

Mózes maga is használta ezt a befejezési módot írásainak bizonyos részeiben. A Mózes harmadik könyvének utolsó verse így szól: „Ezek azok a parancsolatok, melyeket Mózes által parancsolt az Úr Izrael fiainak a Sínai hegyen.” Tehát ezzel fejezte be az utasítást, amelyet nekik adott a Sínai hegyen Isten, és nem mutatta be a vándorlás részleteit a negyedik könyvében, mely ezután következik. A negyedik könyvét e szavakkal végezte: „Ezek a parancsolatok és végzések, amelyeket Mózes által parancsolt az Úr Izrael gyermekeinek a Moáb mezőségein a Jordán mellett, Jerikóval szemben.” Ezek a szavak nem mutatták be az ötödik könyvet, amely ezután következik. Egy amerikai fordításban így van: „Ezek voltak a parancsok.”

Az előbbiekből tisztán érthető, hogy Mózes gyűjtötte össze az ő első könyvének adatait egészen a 37. rész 2. verséig tizenegy régebbi okiratból. Kétségkívül Ádám írta meg az első részletet a teremtésről, Ő a második rész írója is; ez minden esetben felismerhető a befejezésről. A 1Mózes 37:3 verstől kezdve a kifejezés (*Ezek a leszármazások*) többé nem fordul elő, tehát Mózes írta meg az első könyv hátralevő részeit és a Pentateuchust (a Biblia első öt könyvét). Adatokat tudott gyűjteni a megtörtént dolgokról, amelyek az ő ideje előtt történtek, először atyjától, Ábrámtól és a József testvérétől, Lévitől.

Mózes halála után más hithű héberek is írtak ihletés alatt, míg végül több mint ezer év után – Kr. e. 442 körül – megíródott a legutolsó is a 39 héber szentírás közül, Malakiás által. Közel öt évszázad telt el azután Biblia-írás nélkül. Krisztus eljött, prédikált, meghalt, felemeltetett a mennybe, és később a szent szellem kitöltetett a követőire. Ez életre szóló igazságokat hozott, igazságokat, melyeket meg kellett őrizni a jövő nemzedék részére Krisztusról, valamint más héber szentírási jövendölések beteljesedéséről. Máté megírta a történetet Jézus Krisztusról valószínűleg Kr. u. 41 és 50 között. Más héber írók is írtak könyveket és leveleket, végül János apostol írta meg a Keresztény Görög Szentírás utolsó – huszonhetedik – könyvét Kr. u. 98 körül (János 14:26; Róma 3:1, 2).

Az eredeti bibliaírások közül mára már egyik sem létezik, de másolatok készítése által az üzenet fennmaradt. A héberek szentírási kéziratokat tartottak a szövetség ládájában (5Mózes 31:26; 2Királyok 22:8). Bár első templomukat lerombolták a babiloniak Kr. e. 607-ben, a bibliai iratok nem vesztődtek el; Dániel tanulmányozta azokat, mikor fogságban volt (Dániel 9:2). A fogságból való visszatérés után Ezsdrás olvasta a Törvényt a népnek – ez a tény is mutatja, hogy megőrizték a bibliai kéziratokat a veszedelmes időkön keresztül (Nehémiás 8:1–3). Úgy hiszik, hogy Ezsdrás szerkesztette és helyezte végső formába a héber szentírási kánonokat, kivéve Nehémiás és Malakiás könyveit. Ezután nagy erőfeszítéssel indult meg a munka: sok héber kézirat másolatát készítették el, mert a fogság után nem minden zsidó tért vissza Jeruzsálembe. Sokan ott maradtak, ahol voltak, és zsinagóga imahelyeket építettek, ezeket mind ellátták szentírási másolatokkal. Körülbelül 1700 régi héber szentírási kézirat létezik ma.

A hivatásos héber írnokok a legnagyobb elővigyázatossággal másolták le ezeket a kéziratokat: megszámolták nemcsak a szavakat, de még a betűket is. Csupán emlékezetből leírni egy szót a legnagyobb bűn volt. A Krisztus előtti időkben és az ő idejében is a héber másolókat írnokoknak vagy sopherimnek nevezték. Ezek, habár kerülték, hogy hibázzanak, ugyanakkor vették maguknak azt a szabadságot, hogy a szövegeken változtassanak, így sok esetben az Isten vagy az Úr nevet írták le a Jahve (YHWH) helyett. Utánuk jöttek a képzett zsidó tanítók, a masszoréták, ezek nagy elővigyázatossággal és hűséggel másolták a Szentírást, feltétel nélkül kikerülték a változtatásokat, sőt jegyzeteket készítettek, és felhívták a figyelmet azokra a változtatásokra, amelyeket már előbb a sopherimek tettek. Ők készítették azt, amit ma *maszoréta* (Masoretic) szövegnek nevezünk; ezen alapszik a jelenlegi héber szentírási másolatunk és fordításunk. A legrégibb maszoréta szöveg másolata a *Codex Babylonicus Petropolitanus* (Kr. u. 916).

A mostanában megtalált bibliai kézirat meglepő módon megerősíti a maszoréta szöveg pontosságát. 1947-ben megtalálták Ésaiás írott tekercsét, az úgynevezett Holt-tengeri tekercset (*Dead Sea Scrolls*), amelyet feltételezés szerint Kr. e. 2. században írtak, vagyis több mint ezer évvel a legrégibb maszoréta szöveg másolata előtt. Mindazáltal a tanult emberek legnagyobb csodálkozására azt tapasztalták, hogy csekély eltérés kivételével – amely csak néhány betűnél fordul elő – az Ézsaiás-tekercs ugyanaz, mint az elfogadott maszoréta szöveg. Ezerévi másolás alatt nem történt észrevehető változtatás! Ez csodálatos bizonyság a Biblia megőrzésére.

A héber szentírási és az eredeti görög szentírási kéziratoknál egyaránt szükséges volt több másolatot is készíteni, először hogy nagyobb körben és gyorsabban terjedjen az üzenet, másodsorban hogy a használata során ne rongálódjon meg. Körülbelül 4000 kézirati másolat létezik ma a Görög Szentírásból eredeti nyelven (ezen kívül van 8000 latin és 1000 más nyelvű). A hivatásos héber írnokok pontosságát nagymértékben utánozták a nem hivatásos írnokok is a görög Szentírás másolásánál. A másolók nagy elővigyázatossággal írtak, mégis kisebb tévedések történtek, de ezek olyan elenyészőek, hogy a szöveg értelmén nem változtatnak semmit.

Egy másik megerősítés a maszoréta szöveg pontosságát illetően az utóbbi időben megtalált, a második vagy harmadik században íródott görög szentírási papiruszkézirat, amely kétségkívül megállapítja a Biblia e részének pontosságát. Az eredeti kézírás és az utána következő legrégibb írás között oly csekély a különbség, hogy az számításba sem vehető, és minden kétséget kizárva bizonyítva van, hogy a Szentírás az eredeti valódiságában jutott el hozzánk, amint azt régen megírták.

Vannak, akik próbálnak bizonyos könyveket megőrizni, mint az ihletett Biblia egy részét; e könyvek neve **apokrifok** (*Apocryphal*). A Római Katolikus Egyház kezdte el használatát a negyedik században: Kr. u. 397-ben a karthágói zsinaton elhatározták egy megnagyobbított bibliakánon használatát, amely magába foglalja az apokrif könyveket is, de ezt sokan még katolikus körökben is ellenezték, és az ellenállás folytatódott a főpapok között is egészen a protestáns reformációig. Honnan tudjuk, hogy ezek a könyvek nem tartoznak a Bibliához? Mert a keresztény idők első négy századában egyik sem volt a keresztény gyülekezetek által elfogadott ihletett könyv. Egyikből sem idéztek, sőt – amint azt a keresztény görög szentírások mutatják – sem Krisztus, sem az ő követői nem említették őket. Egy másik ok ezen iratok hitelességének cáfolására, hogy még a zsidók által fordított és először kiadott szentírásban sincsenek megemlítve. Az apokrif könyvek csak a Septuaginta későbbi másolataiban jelentek meg. A héber szentírás ihletett egyházi könyvei nyíltan voltak elhelyezve áttekintés céljából a zsidó írnokok könyvtárának polcain, de a többi könyv, mely nem Istentől volt ihletve, el volt rejtve a nyilvánosság elől; ezeket hívták *apokrifnek*, mely azt jelenti: elrejtett.

A Septuaginta említése feleleveníti a Biblia fordításának ügyét. A Biblia lefordítása szükséges volt a Biblia üzenetének megőrzésére. A babiloni fogságból való visszatérés után, mikor az írnokok a Héber Szentírásból olvastak, meg kellett azt magyarázni, és a jelentőségét is arámi nyelven (Nehémiás 8:8). A héber nyelv fokozatosan háttérbe szorult, és nemsokára a *koiné*, vagyis a közönséges görög nyelv lett a nemzetközi nyelv. Az egyiptomi, görögül beszélő zsidók részére lett lefordítva a Septuaginta. Kr. e. 280 körül kezdték el, és végezetül magában foglalta az egész Héber Szentírást görög nyelven. Mikor Jézus halála után több szentírási iratot készítettek, Isten szelleme úgy működött, hogy azok az akkor legszélesebb körben értett koiné görög nyelven legyenek megírva. Isten nem tisztelte és nem tartotta különösen szent nyelvnek a hébert, ahogy a Római Katolikus Egyház tekinti szentnek a latin nyelvet. Isten megőrizte a Bibliát, hogy olvassa és értse meg azt mindenki, nemcsak a papság.

Nemcsak a Biblia lefordítása szükséges egy élő nyelven, hanem fontos, hogy hasznos legyen, lehetőleg minden nyelven kiadva, így elősegítve az olvasását és hirdetését minden nemzetnek (Máté 28:19, 20; Cselekedetek 1:8). A Görög Szentírás még nagyon korai létezésében le lett fordítva latinra és más nyelvekre. Ezek között kiemelkedő a latin *Vulgata*, amelyet Szent Jeromos (Hieronymus) készített 382–404 között. Ez a fordítás az egész Bibliát tartalmazta latin nyelven, az eredeti héber és görög nyelvekből lefordítva, és egy ezer évig ez képezte a biblia tanulmányozásának alapját. Ma már a bibliafordítás gyorsan előrehaladt, így egészben vagy részben több mint 1125 nyelven érhető el.

Azonban a bibliafordítás munkája és megőrzése az élő nyelveken – hogy a különböző nemzetek egyszerű népei is megértsék azt – nem haladt előre ellenkezés nélkül. A történelem erősen bizonyítja, hogy a fő ellenálló a Római Katolikus papság volt, dacára annak az állításnak, hogy ők a Biblia őrzői. Szándékuk az volt, hogy a Bibliát megőrizzék, de csak holt nyelven, hogy az egyszerű nép ne értse meg. A latin *Vulgata* elkészítése után jutott a római katolikus papság nagy hatalomra. Nem szerették látni, hogy a nép képes a Bibliát saját nyelvén olvasni, és örvendtek, mikor a népek már általában nem értették a latint. A XI. században VII. Gergely pápa köszönetét fejezte ki Istennek e körülményért. De nem tudták megtartani a Bibliát a holt nyelv sötét takarója alatt. Az első, aki a Bibliát angol nyelven befejezte, John Wycliffe és társai voltak a XIV. század vége felé. Más fordítások követték ezt, a papság pedig haragudott és üldözte ezeket. Fel van jegyezve, amint vadásztak, mint vadállatokra azokra, akiknél a nép nyelvén írott Bibliák voltak, és a Bibliájukat a nyakukra kötve elégették őket; ez a történelem egyik legsötétebb tette volt.

Az egész XV. században és a XVI. század nagyobb részében a papság szabad folyást engedett dühének a nép nyelvén írott Biblia ellen, de végül látható volt, hogy elvesztette a harcot. Mivel képtelen volt megállítani, megpróbálta ellensúlyozni: kiadtak egy saját fordítású angol Bibliát, a *Douay-fordítást* (a Görög Szentírást 1582-ben, a Héber Szentírást pedig 1610-ben). Ez egy nehezen érthető fordítás volt, sok archaikus szóval; a *Catholic Encyclopedia* szerint azért, hogy ha a közönséges olvasó értelmetlen szót talál, megálljon és megkérdezze a papot, aki megadhatja a szövegnek a kívánt értelmezését.

Valószínűleg a legértékesebb bibliai kézirat a *Vatikáni Kódex* (Vaticanus 1209), amelyet a IV. században írtak. Sem ezt a kéziratot, sem más régi értékes kéziratot nem találtak olyan területen, ahol a papság korlátlanul uralkodott. A XV. században jutottak a Vaticanus 1209 birtokába: ki őrizte azt meg oly késő időig? Nem a papság. És mikor a kezüket rátették, a nem katolikus kutatóknak nem engedték meg, hogy óvatosan átvizsgálják azt. Csak miután egy másik híres, IV. századi kéziratot, a *Codex Sinaiticus*-t megtalálták a XIX. században, adott ki a papság lemásolt részeket e kézírásból, nehogy a másik kézirat fölülmúlja annak értékét. A Bibliák elégetését azon az alapon védték, hogy azok nem katolikus fordítások. Akkor miért nem készítettek korábban katolikus fordítású angol Bibliákat, ahelyett hogy más fordításokat próbáltak elnyomni, és a Szentírást sötét, holt nyelven tartani? A tények azt bizonyítják, hogy csak annyi világosságot engedtek meg a Bibliára, amennyire kényszerítve voltak, és csak a mai szabad országokban pártolják a bibliaolvasást.

De dacára az ellenállásnak, Isten Igéje megmarad mindörökké. A zsidó sopherimek próbáltak változtatni rajta, de azok a változtatások ismertek; a katolikus másolók és papnövendékek is illesztettek be módosításokat, de a modern nyelvkutatások mind feltárják ezeket. Kiváló példa erre a hamis szöveg a Szentháromságról **1János 5:7** versében. A modern fordításoknak előnyére van az eredeti nyelvek fejlett ismerete és az újonnan felfedezett régi kéziratok, amelyek mind elősegítik az eredeti igaz jelentőség megértését. A bizonyság teljes mértékben igazolja, hogy a feljegyzések, amelyek Ádám idejéből közvetítve lettek nekünk, igaz feljegyzések (Ésaiás 40:8; 1Péter 1:25).