Sintó

A sintó elsősorban japán vallás. A sintoizmus a japán kultúrával csaknem egyidőben alakult ki, s olyan vallási kultúra, amely ettől a néptől függetlenül soha nem létezett. Bár a sintó több mint 91 000 000 hívet mond magáénak Japánban – ami a lakosságnak mintegy háromnegyede –, egy felmérés szerint csupán 2 000 000 ember (a felnőtt lakosság 3 százaléka) vallja, hogy valóban hisz a sintó vallásban. Ennek ellenére a sintó kutatója, Sugata Masaaki ezt mondja: „A sintó olyan kibogozhatatlanul átszövi a japán mindennapi élet egészét, hogy az emberek aligha vannak tudatában létezésének. A japánok számára ez szinte nem is vallás; sokkal inkább környezetük olyan magától értetődő része, mint a levegő, amit belélegeznek.” Még azok is, akik azt állítják, hogy nem érdeklődnek a vallás iránt, sinto amulettet vásárolnak a közlekedési biztonságért, esküvőjüket sintó hagyomány szerint tartják, és az évenkénti sintó ünnepségeken aktívan részt vesznek.

A sintó megnevezés az i. sz. 6. században keletkezett, hogy megkülönböztesse a helyi vallást a buddhizmustól, amely lassan megvetette a lábát Japánban. „Természetesen a »japánok vallása« már a buddhισmus megjelenése előtt is létezett – jelentette ki Sachiya Hiro valláskutató –, de szokásokból és hagyományokból álló, tudat alatti vallás volt. A buddhizmus megjelenésével azonban az emberek felismerték, hogy ezek a hagyományok egy önálló japán vallást alkotnak.”

Az ősi sintó gyökerei és a természetimádat

A kezdetek egybeesnek az elárasztó művelésű rizstermesztés megjelenésével, amely jól szervezett közösségeket és paraszti népszokásokat követelt. Az emberek a természettel kapcsolatban számos istent gondoltak ki és tiszteltek, amihez az eltávozott lelkektől való félelem és az ősök imádata járult. A sintó hit szerint az elhunyt személyisége tovább él, és a hozzátartozók emlékszertartásai révén minden tisztátalanságtól megtisztulva védelmező istenséggé emelkedhet (vö. Zsoltárok 146:4; Prédikátor 9:7, 8, 12).

A természet isteneit (kami) lebegő, mindent betöltő szellemeknek képzelték, amelyek ünnepek alkalmával átmenetileg fákban, kövekben, tükrökben vagy kardokban – azaz sintai-ban – laknak. Idővel olyan sok isten lett, hogy a japán nyelvben megjelenik a yaoyorozu-no-kami kifejezés, azaz a „nyolcmillió isten” (számtalan istenség).

Amikor a császári család a 7. században egyesítette a nemzetet, a napistennőt, Amateraszu ómikamit nemzeti istenségként és a sintó istenek központi alakjává emelték. Kialakult a mítosz, hogy a császár a napistennő közvetlen leszármazottja, amit a 8. században megírt szent iratok, a Kodzsiki és a Nihongi rögzítettek.

A napistennő a sintó mitológiában

A mitológia szerint Idzanagi isten megmosta a bal szemét, így életet adva Amateraszunak. Amikor testvére, Szuszanoo megijesztette, Amateraszu elrejtőzött egy égi sziklabarlangban, s a világ sötétségbe borult. Az istenek ekkor cselt vetettek: Ame-no Udzume istennő táncolni kezdett egy felfordított dézsán, mire a többi isten hangos nevetésben tört ki. Amateraszu kíváncsiságból kilesett, meglátta magát egy készített nagy tükörben, és kilépett a barlangból, így a világ újra kivilágosodott (vö. 1Mózes 1:3–5; Zsoltárok 74:16, 17).

Ünnepek, szertartások és alkalmazkodóképesség

A sintónak nincsenek szigorú dogmatikus hittételei vagy alapítója; a legfontosabb az istenekkel, a természettel és a közösséggel való **harmónia és összhang** fenntartása. Az ünnepek a rizstermesztéshez kapcsolódnak (tavasszal a rizsföldek istennőjének kérése, ősszel az aratási köszönetnyilvánítás). A hordozható oltárokon (mikosi) körbeviszik az isteneket, és rituális rizsbort (sake) fogyasztanak velük.

Az istenekkel való érintkezés előtt elengedhetetlen a megtisztulás:

• Óharai: A sinto pap örökzöld szakaki-fa ággal legyez a hívő fölött.
• Miszogi: Víz általi megtisztulás.

A sintó rendkívül alkalmazkodónak bizonyult (szinkretizmus): amikor a buddhizmus megjelent Japánban, a két vallás évszázadokra összeolvadt (szentély-templomok épültek), sőt a konfucianizmus elemeit is magába olvasztotta.

A császárkultusz és az állami sintó

A 18–19. században a „helyreállítási sintó” mozgalom – Norinaga Motoori és Atsutane Hirata munkássága nyomán – igyekezett megszabadítani a sintót a kínai és buddhista hatásoktól. Ez a teológia vált a **császárkultusz** alapjává, amely az 1868-as Meidzsi-restauráció után az **állami sintó** rendszerévé tette a vallást.

Az állami sintó szent irataivá a császár által kiadott rendeletek (pl. a császári oktatásügyi rendelet) váltak, amelyeket abszolút tisztelet övezett az iskolákban. A császárt élő istenként imádták, és a sintó mitológiával fűtött nacionalizmus azt hirdette, hogy Japán szent küldetése a világ meghódítása és az istenek országává tétele.

A vereség és a sintó válsága

Amikor Japán 1945-ben – a hirosimai és nagaszaki atomtámadások után – vereséget szenvedett a második világháborúban, a sintó súlyos válságba került. Hirohito császár egyetlen éjszaka alatt átváltozott isteni uralkodóból egyszerű emberré, a kamikaze („isteni szél”) viharai pedig cserbenhagyták a nemzetet. A lakosság körében eluralkodott a csalódottság.

A sintó ma visszatért a mindennapi kulturális hagyományok, esküvők és közösségi ünnepek szintjére. Ám a történelem tanulsága világos: mielőtt az életünket, hitünket és hűségünket bármilyen emberi rendszernek vagy nacionalista eszmének ajánlanánk fel, alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy az összhang és a béke igazi forrása kit illet meg. A keresztény szemléletmód szerint a gondolkodóképességünket arra kell használnunk, hogy megvizsgáljuk, kit imádunk, mert csak az igaz Teremtő tisztelete hozhat igazi békét a lelkünkbe (vö. **Róma 12:1, 2**).