Ezékiel könyve

„És lőn a harmincadik esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödikén, mikor én a foglyok közt a Kébár folyó mellett voltam: megnyilatkozának az egek, és láték isteni látásokat. A hónap ötödikén, ez az ötödik esztendeje Jójákin király fogságba vitelének. Valójában lőn az Úrnak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához a Káldeusok földjén, a Kébár folyó mellett, és lőn ott rajta az Úrnak keze.” (Ezék 1:1–3) Ezekből a kezdő versekből megtudjuk, hogy Ezékiel prófétai szolgálata Babilonban a fogság ötödik évében, azaz Kr. e. 593-ban kezdődött. A papi család leszármazzataként Ezékiel a Nabukadnezár által Babilonba hurcolt zsidók között volt Jojákin fogságba hurcolásakor (Kr. e. 597-ben; lásd II. Kir 24:11–16). Ezékiel harmincéves volt, amikor elhívatott, és szolgálatát a fogság huszonhetedik évéig, valószínűleg Kr. e. 571-ig végezte (Ezék 29:17). Az Ezékiel név jelentése: Isten megerősít vagy Isten ereje.

Ezékiel jövendőléseinek és látomásainak legnagyobb része időrendi sorrendben van feljegyezve. A fogság kilencedik évének tizedik hónapja vége felé Ezékiel üzenetének középpontjában Jeruzsálem teljes elesése és pusztulása állt, csupán néhány utalással a későbbi helyreállításra – ez teszi ki az első huszonnégy fejezetet. Ekkor ostromolta meg Nabukadnezár Jeruzsálemet (Ezék 24:1–2; II. Kir 25:1). Az ostrom idején, valamint a pusztulás beteljesedésekor a próféta figyelme a környező idegen nemzetek felé fordult, amelyekre szintén ítélet várt (Ezék 25:1–32:32). Jeruzsálem bukásának hírével egy időben a helyreállítás reménye kerül túlsúlyba a könyv további részében. A próféciák alapvető üzenete mindvégig egyetlen célra mutat: Isten nevének igazolására. Több mint hatvanszor fordul elő a könyvben: „És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr (Jahve).”

A Babilonban lévő zsidó foglyok Jeruzsálem elesése előtt abban bíztak, hogy Egyiptom ki fogja szabadítani őket. Voltak köztük hamis próféták is, akik békét és biztonságot hirdettek. A foglyok eleinte nem hittek Ezékielnek Jeruzsálem pusztulásáról szóló jövendöléseiben, miként Jeremiás figyelmeztetéseit sem hallgatták meg otthon, Jeruzsálemben. Ezékielnek azonban mindezek ellenére hirdetnie kellett az üzenetet; az ítéletek beteljesedésekor pedig egyértelművé vált a nép számára, hogy igaz próféta volt közöttük.

Az első három fejezet Isten dicsőségének látomását írja le, amely egy mennyei szekérhez hasonlít, négy kérub kíséretében. Ezékielnek meg kellett hallania Isten szavait, és figyelmeztetnie kellett Izraelt a közelgő ítéletekre, függetlenül attól, hogy hallgatnak-e rá vagy sem.

A próféta jelképes cselekedetekkel is hirdette az üzenetet: háromszázkilencven napot töltött a bal oldalán, majd negyven napot a jobb oldalán fekve, amivel Jeruzsálem és Júda bűneinek éveit, valamint a város közelgő ostromát és éhínségét szemléltette (Ezék 4:1–11). Az ostrom kimenetelét a próféta megborotválása is előre jelezte: a levágott haját három részre osztotta, egy részét elégette, egy részét karddal vagdosta, a harmadik részét pedig szétszórta a szélben, jelezve, hogy a lakosokra éhínség, dögvész és fegyver válik valóra, miközben a nép szétszóródik a nemzetek közé. Erre a súlyos ítéletre a bálványimádás miatt kerül sor: Ezékiel látomásban látta a Jeruzsálemi templomban zajló undorító bálványimádást. Ezt követően a látomásban egy írószerszámos férfi pecsétet tett azok homlokára, akik sóhajtoztak e bűnök miatt, míg a fegyveres férfiak kivégezték a meg nem jelölteket, a lenruhás férfi pedig égő szenet vetett a városra (Ezék 4:1–11:25).

Ezékiel egy újabb drámai tettet hajt végre: nappal csomagokat hord ki a házából, majd alkonyatkor egy falon vágott nyíláson át távozik, ezzel szimbolizálva Jeruzsálem fogságát és a fejedelmek menekülését. Bár a foglyok kételkedtek a jövendölések beteljesedésében, Isten megerősíti, hogy a látomás hamarosan valóra válik, a hamis próféták pedig lelepleződnek. A bálványimádók elnyerik büntetésüket; még ha Noé, Jób és Dániel is a városban lettek volna, ők sem menthették volna meg a várost, csupán a saját életüket. Sion elvetését egy értéktelen szőlőfa jelképezi, Jeruzsálem hűtlenségét pedig egy elhagyott gyermek története szemlélteti, aki felnőve paráználkodni kezdett a nemzetekkel, mélyebbre süllyedve, mint Szodoma vagy Szamária (Ezék 12:1–17:24).

Isten igazságosságának hangsúlyozásaként a könyv bemutatja, hogy minden ember a saját tettei alapján ítéltetik meg. Júda fejedelmei hiába próbáltak Egyiptom segítségében bízni Babilon ellen. A nemzet története a lázadások sorozata volt, ám Isten mindvégig figyelmeztette őket. Nabukadnezár kardja Jeruzsálem és az ammonita Rabbá ellen irányult, egészen addig, amíg el nem jön az, akit megillet az uralkodás joga. Az Oholá és Oholibá képe az Izraeli Királyság (Samária) és a Júdai Királyság hűtlenségét és az asszír, illetve babiloni fogság általi büntetését ábrázolja (Ezék 18:1–23:49).

A huszonnegyedik fejezet bejelenti Jeruzsálem ostromának kezdetét. Ezékiel felesége meghal, de a prófétának tilos volt siratnia őt, jelezve, hogy a zsidóknak sem szabad majd gyászolniuk a templom lerombolását. A 25–32. fejezetekben a környező pogány nemzetekre (Ammon, Moáb, Edom, Filisztea, Tírusz, Szidon, Egyiptom) kiszabott ítéletek szerepelnek. Az Ezékiel 29:17–20 egy későbbi, Kr. e. 571-ből származó kijelentést tartalmaz: Nabukadnezár tizenhárom évi Tírusz elleni ostroma után – mivel a lakosok a szigetre menekítették értékeiket – a babiloni király nem szerzett zsákmányt Tíruszból, ezért jutalmul Egyiptom gazdagságát kapja meg.

A harmincharmadik fejezet 21. verse egy Jeruzsálemből érkező futárról beszél, aki hírül hozza a város elesését. Ezt követően a 34. fejezet elítéli a hamis pásztorokat, és bemutatja Istent, mint a Jó Pásztort, aki összegyűjti nyáját, és békességszövetséget köt velük Dávid (a Messiás) által.

A Széir hegye elleni ítélet után a próféta Izrael helyreállítását ígéri. A száraz csontok völgyéről szóló látomás a nemzet szellemi feltámadását és hazatérését szemlélteti, a két fa pálca egybeorovese pedig az egyesült Izraelt jelképezi a nagyobb Dávid alatt (Ezék 35:1–37:28). Ezt követi Góg és Magóg seregének támadása a helyreállított nép ellen, valamint azok végső veresége.

A könyv utolsó kilenc fejezete Ezékiel látomását írja le az újjáépített templomról és az abból eredő folyóról, amely a Holt-tenger felé áramolva gyógyulást hoz. A területet felosztják a tizenkét törzs között, a könyv pedig a fenséges zárómondattal fejeződik be, amely a város új nevét hirdeti: Jahve Sammá, azaz „Isten ott van” (Ezék 48:35).