A keresztség, a kor és a feltételek kérdése a Bibliában

A keresztség evangéliumi rendelés. Jelképezi, hogy mit jelent meghalni, eltemettetni és feltámadni Krisztussal, s kifejezi, hogy a keresztelendő ünnepélyesen lemond a bűnről, önként vállalja énjének megfeszítését, így a kegyelem szövetségébe fogadva Krisztus testének élő, bűntől megtisztított tagjává lesz.

Benső jelentőségével a keresztség szüntelen tanítja, hogy az evangélium az Úr Jézus halálában, engesztelő művében és feltámadásában gyökerezik. Ennélfogva a keresztségnek kettős jelentősége van: egyrészt hirdeti – mint jelkép – az evangélium mibenlétét, másrészt meggyőzi a bűnöst, hogy Krisztus által Isten új életet biztosít neki.

A keresztséget mint cselekményt jelölő ige az Újszövetségben a baptizó (βαπτίζω). Jelentése: alámeríteni, vízbe teljesen bemeríteni, befedni, valamit folyadékkal eltakarni. Ez az egyetlen módja a keresztségnek az Újszövetségben, ahogyan az Úr Jézus korában is gyakorolták.

A szó etimológiai háttere

Érdemes megvizsgálni a fogalom nyelvi hátterét is: míg a magyar keresztelni és keresztség szó – hasonlóan egyes szláv nyelvekhez (pl. horvát krstiti, cseh křtít) – etimológiailag a kereszt főnévből származik, és a keresztény hitre térést, valamint a kereszt jelével való ellátást fejezi ki, addig az Újszövetség eredeti görög szava, a baptizó semmilyen etimológiai kapcsolatban nincs a kereszttel. A görög kifejezés kizárólag a fizikai cselekményre – a teljes vízbe merítésre – utal. Ez a nyelvi különbség jól mutatja, hogy míg a magyar (és a szláv) elnevezés a vallási hovatartozásra és a szimbólumra fókuszál, addig az eredeti bibliai szó magának a szertartásnak a módját (az alámerítést) írja le hűen.

Jóllehet az Úr Jézusnak nem volt bűne, nem bűnösségének megvallásaként keresztelkedett meg. Azt az utat járta, amelyet nekünk is járnunk kell, cselekedte, amit nekünk is cselekednünk kell. Keresztségét követő, szenvedésekkel és tűréssel teli élete szintén példa számunkra. Jézus hívja a bűnösöket, hogy tegyék meg ama lépéseket, amelyek oly szükségesek ahhoz, hogy gyermekeivé váljanak. Életével példaképpen állította elénk a maga engedelmességét azzal, hogy megkeresztelkedett; ő mindenben a mi Példaképünk. A keresztség a bűntől való megtisztulást, a bűnnek Jézus vére erejében való lemosását fejezi ki (Csel. 22:16). A keresztelendők nyilvánosan kijelentik, hogy nem élnek többé öntelt, a maguk kedvteléseit kereső életet. Krisztus örömét leli azokban, akik ezt a rendelést emlékeztetőnek tekintik arra, hogy ünnepélyes szövetségkötés által elkötelezték magukat Istennek élni. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek – e végtelen, mindeneket ismerő hatalmasságok – fogadják azokat, akik igazán szövetségi kapcsolatba lépnek Istennel.

Ahányszor keresztség-et olvasunk a Szentírásban, sose feledjük, hogy az eredetiben alámerítés áll. Nem meglocsolni kell vízzel az egyént, hanem bemeríteni teljesen a víz alá (Csel. 8:26–40; Róm. 6:4; Ján. 3:23; 8:36–39).

Csakis olyan személyt volt szabad megkeresztelni, aki képes volt gondolkodni, önállóan dönteni, felelősségének tudatában volt, és képes volt felmérni az esemény jelentőségét.

A keresztség mozzanatai

A keresztség szövetségében mint lelki élményben három mozzanatot különböztetünk meg:

1. A megtérés: a szövetségkötés előkészítése. Az isteni kegyelem csodája, a lelkiismeret felébredésével kezdődik, amikor Isten igéje hat rá, s a Szentlélek serkenti. Célja és tartalma az az elhatározás, amely mindenestől megváltoztatja az addigi életmenetet.
2. Az óember megfeszítése: az elkövetett bűnök mély fájlalásának az eredménye. A megtérés ítéletmondás önmagunk és múltbeli bűneink felett, valamint határozott döntés azok elhagyásáról. Mint minden szövetségkötésben, a keresztségben is benne foglaltatik a felek egymás iránti hűsége; ha valaki visszatérne a huzamos bűnös élethez, ez a szövetség is elveszítené hatását (Zsid. 6:4–6).
3. Az új ember feltámadása: a hosszú átalakulás kezdőpontja.

A kor és a feltételek kérdése a Bibliában

A mózesi törvény előírta a papok számára azt az életkort, amely lehetővé tette a papi szolgálat elkezdését, amit Krisztus is tiszteletben tartott: „Harminc esztendőstől és azon felül az ötven esztendősekig mindenkit, aki szolgálatra való, hogy munkálkodjék a gyülekezet sátorában.” (4Móz. 4:3). „Maga Jézus pedig mintegy harminc esztendős volt, mikor tanítani kezdett...” (Luk. 3:23). Keresztelő János is ennek megfelelően járt el (Luk. 3:2–3).

A gyermekkeresztség támogatói gyakran hivatkoznak azokra az újszövetségi esetekre, amikor a hitre térők egész házanépének megkereszteléséről van szó, feltételezve, hogy ekkor a csecsemők is megkeresztelkedtek. Lássuk ezeket a példákat:

• Kornélius háza (Csel. 11:14; 10:44, 47–48): Péter beszédét azok hallgatták, akik vették a Szentlelket. Csecsemők aligha lettek volna képesek a beszéd figyelmes hallgatására és a megtérési vágyra.
• Lídia esete (Csel. 16:15): Lidiának „az Úr megnyitá szívét, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pál mond vala” – ami ismét értelmi tevékenységet feltételez. Tertullianus szép megállapítása szerint az ige hirdetése megelőzi a keresztséget.
• A philippi börtönőr (Csel. 16:33): Pál és Silas előbb hirdették az igét mindazoknak, és a börtönőr az egész házanépével együtt örvendezett az Istenbe vetett hitben.
• Stefána háza (1Kor. 1:16; 16:15): Pál megjegyzi, hogy Stefána háznépe „a szentek szolgálatára adta magát”, ami szintén elvárhatatlan egy csecsemőtől.

A gyermekkeresztség az egyháztörténelemben

Adolf Harnack véleménye szerint nem található biztos nyoma a gyermekkeresztségnek abban az időben (II. század), a személyes hit mindenhol alapfeltétel volt. Megjegyzi azt is, hogy Origenész (III. sz.) teológiája már filozófiai magyarázatokból (a születés bűnös árnyalatából) merítette a gyermekkeresztség indokait.

Loofs szerint a gyermekkeresztség első ízben Irenaeusnál említődik, de Tertullianus (160–220) élesen ellenzi: „Az Úr így szólt: »Ne tiltsátok el Tőlem...« Jöjjenek tehát az Úrhoz, amikor nagyok lesznek, jöjjenek, amikor már képesek tanulni... Ez az ártatlan életkor miért sietne a bűnök bocsánata után? Vajon a polgári törvények elővigyázatosabbak lennének-e, mikor nem bíznak földi javakat gyerekek kezére, s mi csecsemőkre bíznánk a mennyeieket?”

Ciprianus (isz. 253) már az újszülöttek harmadnapon való megkeresztelését szorgalmazta, ám a korai egyházban sokan mégis felnőttként keresztelkedtek (pl. Ambrozius, Hieronimus, Szent Gergely, Aranyszájú Szent János). A gyakorlat végül a karthágói zsinaton (418) vált kötelezővé, amely kimondta: „Aki azt mondja, hogy az újszülött kisdedeket nem kell megkeresztelni – legyen anatéma (átkozott).”

A középkorban a gyermekkeresztelés ellenhullámot váltott ki, és megjelent az érett korban történő hit-keresztség. Az ilyen csoportok (waldensek, katárok, bogumilok, arnoldisták) ellen a császárok (Nagy Theodosius, II. Theodosius, Justinianus) súlyos, akár kivégzésig menő rendeleteket hoztak. A reformáció koráig azonban – mind az üldözések ellenére is – fennmaradt e hitgyakorlat (pl. Otto de Bamberg, Péter de Bruys, Arnold de Brescia, a bohém testvérek). 1300 körül a katolikus egyházban a meghintéssel történő keresztelés felváltotta az alámerítést, és a spekulatív teológia a víznek mágikus jelentőséget tulajdonított az eredendő bűn eltörlésében (*ex opere operato* elve).

A reformáció és Karl Barth álláspontja

A felnőttkori keresztség a *Sola Scriptura* elv megszilárdulásával éledt újjá, de az újrakeresztelő (anabaptista) mozgalom számos mártíráldozatot követelt. A főbb reformátorok sem voltak egységesek:

• Zwingli: kezdetben ellenezte, később jóváhagyta a gyermekkeresztséget.
• Luther: írásai ellentmondásosak; bár hangsúlyozta, hogy hol nincs hit, ott a keresztség gyümölcstelen jel marad, végül mégis közeledett a katolikus sacramentalis teológiához, feltételezve a hitet a csecsemőknél is.
• Kálvin: következetesen védte a gyermekkeresztséget a körülmetélkedés párhuzamára hivatkozva, mint Isten szövetségébe való beavatást (ezt rögzíti a Heidelbergi Katekizmus is).

A modern teológiában **Karl Barth** dialektikus teológiája alapvetően újragondolta a kérdést. Barth utolsó teológiai művében rámutatott, hogy exegetikailag és dogmatikailag sem bizonyítható, hogy a keresztelendő csupán passzív tárgya legyen a cselekménynek. A gyermekkeresztség legfőbb oka történetileg nem a Bibliában, hanem a *Corpus Christianum* (államvallás / tömegvallás) fenntartásának törekvésében keresendő, hogy az egyház előre bebiztosítsa magát a hívekkel. Emiatt Barth szerint a gyermekkeresztség kényszerjellegű, és hiányzik belőle a személyes hitvallás aktív eleme.

Idézetek és bibliai alátámasztás

• János keresztsége és a krisztusi keresztség: Csel. 19:3–4; Mát. 3:13–17; Ján. 4:1–2
• A megbízatás: Mát. 28:19
• A szövetségkötés gyakorlata: Csel. 2:38; Csel. 8:37–38; Csel. 16:33
• A keresztség szellemi jelentése: 1Kor. 12:13; Gal. 3:27; Kol. 2:12

Összefoglalva: az Írásban egyetlen utalás sem található arra, hogy csecsemőket meg kellene keresztelni. A keresztség a belső elhatározás kinyilatkoztatása, mellyel a hívő szövetségre lép Istennel Krisztus által, a víz alá süllyesztés pedig az óember halálát és az új életre való feltámadást jelképezi.

Kiegészítés

Jeremiás 10:23; Zsoltárok 143:1; János 4:24
Zsoltárok 65:2; Efézus 3:20; 1Királyok 8:22–54; Dániel 9:20–23; Jakab 5:17–18
Máté 6:7–8; János 17:9, 16:23; Efézus 6:18–19
1János 2:1; 1Timóteus 2:5; 1János 5:14; 1Péter 4:7, 3:12
Példabeszédek 15:8, 29, 28:9; Ésaiás 1:15; Jakab 4:3
János 14:6, 13–14; Jeremiás 7:16, 11:14; Példabeszédek 1:22–33