Júda és Izrael királysága

A Biblia Salamont úgy mutatja be, mint bölcs embert, nagy építészt, nemzetközi hírű kereskedőt. Jeruzsálem többszöri lerombolása, valamint a templom területének hozzáférhetetlensége kizárja, hogy ásatások révén nyerjünk bizonyítékokat Salamon impozáns építkezéseiről. Megiddóban ellenben felszínre került a Salamon korából származó réteg, egy hatalmas, 500 ló befogadására alkalmas istálló romjaival, valamint a kormányzó és a szekerek főparancsnoka hivatalos helyiségeivel. Megiddó azok közé az erősített városok közé tartozik, amelyeket a Biblia Salamon kiterjedt építkezéseivel kapcsolatban említ, és ahol a király szekerei állomásoztak (1Királyok 9:15; 10:26; 2Krónika 1:14).

A Biblia arról is tudósít, hogy Salamon hajókat épített Esiongáberben, ahonnan Ofirba vitorláztak, hogy a Salamonnal élénk kereskedelmet folytató országból aranyat hozzanak (1Királyok 9:26; 2Krónika 8:17). Arról is találunk feljegyzést a Bibliában, hogy az arany, az ezüst és a bronz nagyobb bőségben volt Salamon uralkodása alatt, mint valaha is előtte vagy utána (2Krónika 9:13–14, 27; 4:17–18; 1Királyok 7:46–47). A II. világháború előtt Nelson Glueck Edomban végzett ásatásai feltárták Salamon rézbányáit és egy nagy rézfeldolgozó központot Esiongáberben, a Vörös-tenger északnyugati csücskében. A város feltárásakor számos, mai modern berendezésekre emlékeztető, kürtőkkel felszerelt olvasztót fedeztek fel. Salamon vagyonának nagy részét feltehetően a rézeszközök, -szerszámok és -fegyverek eladásából, a szomszéd népekkel folytatott kereskedelme révén szerezte. Ezeket a réztárgyakat ebben a nagyipari központban, „Salamon Pittsburghjében” – ahogy Nelson Glueck Esiongábert nevezte – állították elő.

Nem sokkal Salamon halála után Egyiptom királya, Sisák szállta meg Palesztinát, és sokat elvitt Salamon Jeruzsálemben felhalmozott kincseiből (1Királyok 14:25–26). Már évek óta jól ismerjük a Sisák által legyőzöttnek nyilvánított városok névsorát, melyet a karnaki templom falára vésetett. Néhány éve egy emlékoszlop darabját is megtalálták Megiddóban, melyet Sisák emeltetett a megszállt területen.

P. Montet professzor Tanisz ókori egyiptomi városában a II. világháború elején folytatott ásatásakor két olyan királysírra bukkant, melyek ahhoz a dinasztiához tartoznak, melynek maga Sisák is tagja volt. Az egyik sír II. Sisák királyé, aki Palesztina megszállójának unokája volt. A sírban talált aranytárgyak egy része, melyeket az elhunyt a feliratuk szerint nagyapjától, I. Sisáktól kapott, nagy valószínűséggel a Jeruzsálemből zsákmányolt aranyból készült. Az egyiptológusok és a bibliakutatók remélik, hogy egyszer I. Sisák sírját is megtalálják, ugyanis megvan annak a lehetősége, hogy az Jeruzsálemből elvitt tárgyakat tartalmaz, valamint olyan hadműveletekre vonatkozó adatokat, melyekről a Biblia csak igen szűkszavúan tudósít.

Akháb és Samária kora

A Samáriában végzett amerikai ásatások nyomán felszínre kerültek Omri és Akháb palotáinak, raktárainak és a város falainak romjai. Sokáig nem értették, hogyan építhetett magának Akháb „elefántcsont házat” (1Királyok 22:39). Nem tartották elképzelhetőnek, hogy olyan nagy mennyiségben állt rendelkezésére ez a drága anyag, hogy elég lett volna egy palota építéséhez. Egyes magyarázók azt gondolták, hogy Akháb palotáját elefántcsontszerűre festették, és erről kapta a nevét; mások szerint elefántcsont darabokkal díszítették a palotát. Ez utóbbi feltételezés bizonyult helyesnek. Nagyon sok elefántcsont lapot találtak Akháb palotájának romjai között. Ezek tanúsága szerint Akháb korában magas színvonalon állt a kézművesség. A palota bútorzatát és falait faragott, és – mint a megmaradt töredékek is mutatják – élénk színűre festett elefántcsont lapokkal burkolták. A megtalált darabokat az asszírok hagyták hátra, miután i. e. 722-ben elfoglalták és kifosztották a várost. Az elefántcsont falburkolat leszedésekor eltört darabokat otthagyták a később felégetett épületekben. Az ókori palota törmelékei között megmaradt és napjainkban újra napfényre került elefántcsont darabok néma bizonyságai egy bibliai igehely hitelességének.

Elefántcsont lapokat találtak az egyik asszír palotában, Nimrud közelében is (az ókori Kalahban, mely egyike volt az asszír királyi székhelyeknek). Ezek rajzolatai nagyon hasonlítanak a Samária városában találtakéhoz, így vagy ugyanonnan származnak, vagy a Samáriában látott minta nyomán készítették őket az asszírok.

Akháb tárházából majdnem száz feliratos cserépdarab került elő, melyek a királyi kincstár olajra és borra vonatkozó adófeljegyzéseit tartalmazzák. Ezek a jelentéktelennek tűnő feljegyzések nagyon is értékesek, ugyanis az i. e. 9. század héber nyelvének szókincsével, nyelvtanával és írásmódjával ismertetnek meg bennünket. A személynevek is jól mutatják az Akháb korát jellemző vallási keveredést, ugyanis majdnem ugyanannyi név kapcsolatos Baál nevével, mint amennyi Jahvééval. Olyan jól ismert neveket találunk itt, mint Abi-Baál, Baálzamár, Baálazakar, Baálmeoni, Mérib-Baál és Baála. Az Isten nevét tartalmazó elnevezések között szerepel például Jedája, Jéhójada, Semária és mások.

Ezek a személynevek árulkodnak az Akháb korában uralkodó vallási állapotokról, amelyek megreformálásáért Illés oly kitartóan küzdött; ugyanakkor alátámasztják a próféta megerősítésére elhangzott isteni kijelentést, miszerint sokan nem hajtottak térdet a Baálnak (1Királyok 19:18), amiről neki korábban nem volt tudomása. A samáriai cserepek azonban azt mutatják, hogy ugyanannyi szülő adott gyermekének Jahvéra utaló nevet, mint ahányan Baálhoz kapcsolódót.

A samáriai cserepeken szereplő nevek egyike, az Egeliau különösen érdekes a jelentése miatt: „Jahve borjú”. I. Jeroboám állított fel egy-egy aranyborjút Bételben és Dánban, ahol aztán Jahvét úgy imádták, mint ahogyan azt az Izrael körül élő pogány népek tették bálványaikkal. Ez aztán „Jeroboám bűne”-ként lett ismert (1Királyok 12:28–30; 15:34 stb.), és ez a tett vált az északi országrész elvesztésének egyik fő okává. Bár az aranyborjúk már rég eltűntek, egy Akháb korában élt szegénysorú polgár neve arról tanúskodik, hogy az emberek Jahvét abban az időben borjúnak képzelték a bételi és dáni szobrok hatására.

Az asszír hódítás és Izrael pusztulása

Már jó ideje ismerünk Samária elestéről szóló dokumentumokat. II. Szárgón király felirataiban azt állítja, hogy uralkodása elején ő foglalta el Samária városát, ahonnan aztán az 50 hadiszekér mellett 920 foglyot hurcolt el. Sokáig azt hitték, hogy ő volt Samária legyőzője, bár a Biblia szerint elődje, Salmanassár foglalta el az északi királyság fővárosát. A legutóbbi bizonyítékok arra vallanak, hogy Szárgón elődje érdemeit tulajdonította magának. Salmanassárról, Samária legyőzőjéről semmilyen nyom sem maradt fenn. A róla szóló feljegyzéseket valószínűleg szándékosan semmisítette meg az őt trónján követő Szárgón, aki uralkodása 8. évétől kezdve hirtelen magát tünteti fel a város elfoglalójaként emlékirataiban.

A Biblia arról tudósít, hogy Samária eleste után az izraelitákat az Asszír Birodalom különböző részeibe telepítették: a Gózán folyó melletti Halába és Háborba, valamint a médek városaiba (2Királyok 17:6). Ez az utolsó hír róluk. Az izraeliták fogságba hurcolásuk után eltűntek a történelem színpadáról. Néhányan talán később csatlakoztak a babiloni fogságba került zsidókhoz, vagy visszatértek velük Palesztinába Círusz uralkodása idején, vagy Babilonban maradtak, ahol erős zsidó közösség jött létre. Az izraeliták nagy többsége – lévén bálványimádó – a többi pogány néphez hasonlóan valószínűleg elvesztette nemzettudatát és beolvadt a környező népek közé. Csak néhány olyan feljegyzést találtak Mezopotámiában, amely az izraelita foglyokat megemlíti. Az egyik Tell-Halafból, a 2Királyok 17:6-ban említett ókori Gózánból származó szöveg, amely egy Dina nevű izraelita rabszolgalány adásvételéről tudósít. Ugyanez a feljegyzés két férfit is megnevez, egy bizonyos Ismaelt és egy Hóseás nevű rabszolgát. Az asszír királyi levelek egyike, melyet a fővárosban, Ninivében találtak, a gózáni ügyekkel foglalkozik. Két héber nyelvű tisztviselőt említ, és egy bizonyos „Samária városából származó Halbisut”. Számos más, a 2Királyok 17:6-ban Hábor néven említett város környékén talált szöveg izraelita neveket sorol fel. Ezek az egyedüli emlékek, melyek a legyőzött északi országrész polgárairól fennmaradtak; ezt követően eltűnnek a történészek szeme elől. A „tíz elveszett törzs” leszármazottait a brit népesség körében megtalálni vélő, ún. angol-izraelita mozgalom elméletei minden történelmi alapot nélkülöznek.

Az Asszír Birodalom utolsó éveit titokzatos homály fedi. Asszurbanipál (i. e. 668–639?) az utolsó uralkodó, akiről feljegyzéseink vannak. Sok történelemkönyv i. e. 606-ra teszi Ninive elestét. Csak 1923-ban találták meg azt az agyagtáblát a British Museum anyagában, melyből kiderült, hogy ez a dátum téves. A tábla, melyet C. J. Gadd hozott nyilvánosságra, a babiloni Nabopolasszár és a méd Küaxarész i. e. 616 és 609 között Asszíria ellen folytatott hadjáratáról tudósít. Ezekből a feljegyzésekből világosan kiderül, hogy Ninive i. e. 612-ben esett el, és ebben az évben osztotta fel egymás közt a két győztes hatalom az Asszír Birodalmat. Az Ószövetség szinte egyetlen más időszakát sem tudjuk rekonstruálni olyan bizonyossággal és pontossággal, mint Nabopolasszár, Nabukodonozor és zsidó kortársaik (Jósiástól Sedékiásig terjedő) korát.

Az ékírásos táblák olyan egyértelműen adják meg Nabukodonozor uralkodásának éveit, hogy felhasználva a Biblia időrendi hivatkozásait, Dániel fogságának kezdetét (Dániel 1:1) teljes bizonyossággal jelölhetjük meg az i. e. 605-ös évben. Ugyanezen az alapon Jojákim fogságba vitelének időpontja i. e. 597-re, Jeruzsálem eleste pedig i. e. 586 júliusára tehető. Mivel ezek az időpontok csillagászati jelenségekhez köthetők, pontosságuk a legkevésbé sem vonható kétségbe, bár sok tudós nem hajlandó feladni a korábban elfogadott nézetet, miszerint Jojákimot i. e. 598-ban hurcolták fogságba, Jeruzsálem pedig i. e. 587-ben esett el.

A fogság kora

Az utóbbi években a bibliakritika figyelme a fogság alatt és után írt könyvek (Ezékiel, Ezsdrás, Nehémiás) felé fordult. Dániel és Eszter könyvéhez hasonlóan ezeket is hosszú ideig történeti értéküket tekintve hiteltelennek tartották.

G. Hölscher azt írja az 1924-ben Ezékielről írott könyvében, hogy addigra már csaknem minden prófétai könyv a bibliakritika kése alá került Ezékiel kivételével, tehát legfőbb ideje volt, hogy sorra kerüljön. Az Ezékiel könyvére vonatkozó legszélsőségesebb véleményt prof. C. C. Torrey, a Yale Egyetem tanára képviselte, azt állítván, hogy későbbi korokban létrejött, képzelet szülte, történetileg pontatlan mű. Korábban hasonló módon nyilatkozott Ezsdrás és Nehémiás könyvéről is, és tudóstársai még Jeruzsálem Nabukodonozor általi elfoglalását is mesének tartották. Jeruzsálem pusztulásának megkérdőjelezése egyúttal a babiloni fogság, valamint a Círusz idején történt hazatérés kétségbevonását jelentette. Az utóbbi évek felfedezései azonban megcáfolták e nézeteket.

Lákis, Debír és más júdeai városok ásatásai azt mutatják, hogy ezeket a településeket Nabukodonozor napjaiban teljesen lerombolták; nem ismeretes, hogy bármelyiket is folyamatosan lakták volna a fogság évei alatt. Jojákim király nevével ellátott pecsétlenyomatokat találtak Debírben és Bét-Semesben, melyek igazolják ennek a rövid ideig (3 hónapig) uralkodó királynak a létezését.

Ezenkívül sok ékírásos agyagtáblát találtak Nabukodonozor babiloni palotájának romjai között, melyeket közvetlenül a II. világháború előtt fejtettek meg. Prof. Ernst F. Weidner arra az eredményre jutott, hogy ezek az uralkodó raktáraiból az idegen alkalmazottaknak és a Babilonban száműzetésben tartózkodó királyi személyeknek folyósított ellátmányról szóló feljegyzések, melyek többek között említést tesznek Jojákimról, Júda királyáról és öt fiáról, valamint azok zsidó származású házitanítóiról, akiknek olajat és bort vételeztek. Ez azt bizonyítja, hogy Jojákim király fogoly volt Babilonban abban az időben, mikor ezeket a táblákat írták (i. e. 592-ben és utána). E felfedezés kapcsán Albright professzor a következőt mondta: „Az utóbbi időben talált leletek megerősítették mind a Krónikák könyve korai keletkezését (kb. i. e. 400), mind a szerző gondosságát, amellyel összegyűjtötte anyagot a rendelkezésére álló régebbi könyvekből, dokumentumokból és a szájhagyományból...”

Palesztina eddig nem kényeztetett el bennünket ókori írásos emlékekkel. Nemrég azonban napfényre került 21 levél, melyeket törött cserépedények darabjaira (osztrakonokra) írtak. Ezek a levelek a hadsereg egyik parancsnokának jelentéseit tartalmazzák, aki Nabukodonozor serege ellen harcolt Júda királyságának utolsó napjaiban. Az egyik levél azt az üzenetet tartalmazza, hogy írója és katonái még mindig figyelik Lákis jeladásait, de Azekáét már nem látják. Ezt a levelet azokban a tragikus napokban írták, amikor Jeremiás azt mondta (Jeremiás 34:7): „A babiloni király serege pedig vívja Jeruzsálemet és Júdának minden városát, amelyek megmaradtak, tudniillik Lákist és Azekát, mert a Júda városai közül csak ezek maradtak meg mint erősített városok.”

Ugyanezek a levelek hivatkoznak egy prófétára, aki közismert lehetett, mert nevének megadása nélkül egyszerűen csak mint „a prófétát” említik. Számos tudós úgy gondolja, hogy Jeremiásról van szó, különösen azért, mert a tiszt jelentéseiből kitűnik, hogy az illető próféta Isten hűséges szolgája volt.

Az egyik levél érdekes párhuzamot mutat a Jeremiás 38:4 versével, mert csaknem ugyanúgy beszél a fejedelmekről, mint ahogy a fejedelmek beszéltek Jeremiásról a Biblia szerint. A fejedelmek azzal vádolták őt, hogy „megerőtleníti a vitézek kezeit, akik megmaradtak a városban és az egész nép kezeit, hogy efféle szókat szól nékik”, amikor Jeremiás azt tanácsolta, hogy hódoljanak meg a babiloni királynak és hagyják abba az értelmetlen ellenállást. Ebben a cserépdarabra írott levélben a hadsereg parancsnoka írja elöljárójának a levéllel kapcsolatban, amit a fejedelmek küldtek: „Könyörgök, olvasd el! És íme, a fejedelmek szavai nem jók, minthogy gyengítik kezeinket és elerőtlenítik a férfiak kezeit, akik ismerik a tartalmát.”

Az ezekben a levelekben, valamint a Királyok, a Jeremiás és kortársai könyveiben használt héber nyelv hasonlósága minden kétséget kizár szerzőségükre, illetve szövegépségükre vonatkozóan.

A 21 levél ezenkívül sok személynevet is említ, olyanokét, akik a júdeai királyság utolsó hónapjaiban éltek. Ezeknek a neveknek a nagy többsége Isten nevével kapcsolatos (ahogy a Jeremiás név vége is Isten nevének rövidítése). Ez a tény világosan mutatja a jósiási reform befolyását: a bálványimádást kiirtották, a pogány isteneket száműzték az országból. Ezekből a 40 évvel Jósiás reformja után írt levelekből jól látható az a nagy változás, mely Júdában vallási téren bekövetkezett. Éles ellentétben állnak az Akháb idejéből, Samáriából származó dokumentumokkal, melyek – mint említettük – azt mutatták, hogy nagyjából ugyanannyi Baállal kapcsolatos név volt akkoriban, mint ahány Jahvéét tartalmazta. A lákisi levelekben a nevek egyike sem utal idegen istenségre; csak Jahve nevét találjuk ezekben a feljegyzésekben.

Ugyanebből a korból származik egy papiruszra írt arámi nyelvű levél, melyet néhány évvel ezelőtt Egyiptomban találtak. A levelet Adon, Askelon királya írta Hofra fáraóhoz, ahhoz az egyiptomi királyhoz, aki eredménytelenül kísérelte meg az ostromlott Jeruzsálem felmentését (Jeremiás 37:5–7). Ebben a levélben Adon király értesíti a fáraót, hogy a babiloni hadsereg Palesztina partvidékén dél felé nyomul, és már elérte Afeket; azonnali segítséget kér Egyiptomtól, hogy ellenállhasson.

A palesztinai uralkodó esete – aki Sedékiás királyhoz hasonlóan hallgatott Egyiptom hamis ösztönzésére, és fellázadt babiloni főura ellen – segít megértenünk, milyen rettenetes csalódás ébredhetett Jeremiás kortársaiban az egyiptomi hadsereg tétlensége láttán. Ez a levél is mutatja, milyen pontosan teljesedtek Jeremiás próféciái, amelyekkel a Júda körül lakó népeket intette, hogy szolgáljanak hűségesen Nabukodonozornak, és figyelmeztette őket, milyen rettenetes következményekkel járna, ha a babiloni király ellen lázadnának (Jeremiás 27:2–11).

Ez a dokumentum ráadásul egy korai példája az arámi nyelven írt diplomáciai leveleknek, és mint ilyen, nagy meglepetést keltett a tudósok körében. Senki sem gondolta volna, hogy egy filiszteus király az i. e. 7. század végén arámi nyelven ír Egyiptom királyának. Mivel ez a levél ugyanabból a korból származik, mint amelyben Dániel könyvének arámi nyelvű fejezeteit írták, nagyon nagy fontossággal bír a Biblia kutatói számára. Volt idő, mikor Dániel és Ezsdrás könyveit hevesen támadták, azt állítva, hogy későbbi eredetűek, mivel arámi nyelvű részeket tartalmaznak. Ma már azonban a tények ismeretében senki sem érvelhet ezzel, ugyanis az Egyiptom különböző részeiben talált, i. e. 5. századból származó arámi nyelvű dokumentumok az ellenkezőjét bizonyítják.

Belsacár király „újrafelfedezése” a bibliai vonatkozású régészet újabb dicső fejezetét jelenti. Belsacár személye korábban csak Dániel könyve 5. fejezetéből volt ismert; sohasem említette sem görög szerző, sem más, időszámításunk előtti korból származó, Biblián kívüli forrás, kivéve Báruk könyvét, a Dániel könyvén alapuló apokrif iratot. Ezért aztán a Dániel könyvét védelmező magyarázók számára még száz évvel ezelőtt is nehéz feladat volt Belsacár király személyének történelmi azonosítása. Néhányan úgy gondolták, hogy ő volt Nabonidész, mások szerint ez csak Evil-Merodáknak, Nabukodonozor fiának egy másik neve. Amikor ismertté váltak a Babiloni Birodalom utolsó éveiből származó ékírásos táblák, a babiloni trón utolsó várományosaként előbukkant a rég ismeretlenségbe veszett Belsacár név is. De hogy ki is volt ő valójában, csak akkor derült ki, amikor R. P. Dougherty összegyűjtötte az összes Belsacárt és Nabonidészt említő szöveget. Dougherty tanulmánya (Nabonidus and Belshazzar, 1929) Dániel könyvét történelmi vonatkozásaiban maximálisan alátámasztja. Kiderül belőle, hogy Nabonidész uralkodása 3. évében fiát, Belsacárt tette királlyá, ő maga pedig az arábiai Témába távozott, ahol több évet töltött. Ezalatt Belsacár uralkodott az egész Babiloni Birodalom fölött, egészen annak bukásáig. Dougherty arra a következtetésre jutott, hogy a szóban forgó ékírásos táblák mellett Dániel könyvének 5. fejezete a legpontosabb, leghitelesebb forrás Babilon utolsó napjairól.

P. H. Pfeiffer professzor, aki szerint Dániel könyvét nem az i. e. 6. században írták, hanem a makkabeusi korban, emiatt zavarban van. Nem tudja megérteni, hogyan lehetnek Dániel könyvének olyan pontos értesülései Belsacár személyéről, amikor az ókori világ teljesen elfelejtette ezt a királyt, annyira, hogy egyetlen görög szerző sem említi. Ezért a következő kijelentést teszi: „Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, honnan tudta szerzőnk..., hogy Belsacár – akit csak a babiloni feljegyzések, Dániel könyve és Báruk 1:11 említ (mely utóbbi Dániel könyvén alapszik) – királyként uralkodott, amikor Círusz i. e. 538-ban elfoglalta Babilont.”

Számunkra, akik hisszük, hogy Dániel könyvét az i. e. 6. században írták, ez nem probléma, de a tudós, aki nem akarja feladni kritikus gondolkozását, nem értheti, hogyan lehetett olyan jólértesült a 300 évvel korábbi történelmi eseményekről a makkabeusi kor embere, akinek már nem állt rendelkezésére megbízható forrásanyag arról a korról.

A történészekhez hasonlóan még mindig nem tudjuk kortárs feljegyzésekkel igazolni a méd Dáriusz (Dániel 5:31; 6:1; 9:1; 11:1) létezését, sem kideríteni, milyen szerepet játszott a Babilon elestét követő napokban. Azonban tekintettel arra, hogy az utóbbi időben Dániel könyvének oly sok homályos és látszólag történelmietlen részlete igazolódott, számomra nem kétséges, hogy teljesen megbízhatunk a könyv történelmi hűségében. A méd Dáriusz létezésének megoldatlan problémája a legkevésbé sem zavar. Néhány évtizeddel ezelőtt hasonló nehézségek voltak Belsacárral kapcsolatban is, és mostanra megoldódtak. Dániel könyve még hátralévő kérdéses részeire bármikor fényt deríthet egy újabb felfedezés.

A babiloni fogság utáni korszak

A fogság utáni korral kapcsolatos problémák többnyire kisebb jelentőségűek, és ehhez mértek a Júda Babilonból való visszatérésére és nemzeti újjáépítésére vonatkozó régészeti felfedezések is. Az alábbiakban leírtak nagyon jelentéktelennek tűnhetnek önmagukban, de alátámasztották a Biblia látszólag anakronisztikus, kitaláltnak tűnő kijelentéseit, és ezáltal a Biblia szavahihetőségét támadó tudósok érveit döntötték meg.

Mindig nehéz volt megmagyarázni, hogyan használhatták a dárikot mint pénzegységet Círusz korában, ahogy azt Ezsdrás 2:69 említi. A történészek szerint a dárik szó nem vonatkozhat másra, mint arra az aranypénzre, melyet I. Dáriusz hozott forgalomba. Ha Ezsdrás 2:69-ben erről a dárikról lenne szó, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy Ezsdrás könyvének írója rosszul ismerte Círusz korát, és könyvében a zsidók egy az idő tájt tulajdonképpen még nem létező pénzrendszert használnak. Ez a kérdés is megoldódott az utóbbi években: W. F. Albright és O. R. Sellers 1931-ben feltárta Bét-Cur ókori várost Palesztinában, és megtalálta azt a pénzérmét, amit Palesztina területén a korai perzsa korban használtak. Ez pedig a görög ezüstpénz, az ún. attikai drachma. A bibliai elbeszélés egy újabb kicsiny részlete bizonyult hitelesnek. (Az Ezsdrás 2:69-ben szereplő szó az angol Bibliában dram, tehát a fenti felfedezés azt igazolta, hogy a dram szó nemcsak az ismert perzsa dárikkal azonosítható, hanem az abban az időben a héberek lakta területeken még használatos görög drachma az a pénznem, amire a dram utal.)

Nagyon kevés tudós volt hajlandó Eszter könyvének történelmi értéket tulajdonítani, hitelességét elfogadni. Még a fundamentalisták közül is sokan bizonytalanok voltak abban, hogy a könyvben a valóságban is megtörtént dolgokat jegyeztek-e le. Azt ugyan nem tudjuk bizonyítani, hogy Eszter története egy az egyben történelem, de tény, hogy Súsa (a bibliai Susán) feltárása bizonyította: Eszter könyve írójának nagyon jól kellett ismernie magát a susáni palotát, csakúgy, mint a perzsa udvar szokásait és rendjét, mivel a könyvben leírt körülmények feltűnően megegyeznek a közelmúlt régészeti kutatásainak eredményeivel. Néhány tudósra nagyon mély benyomást tett ez a tény, és elismerik, hogy csak olyan valaki írhatta le ilyen korhűen a történetet, aki közvetlenül ismerte a királyi palotát.

A történetből ráadásul az is kitűnik, hogy az I. Xerxész (Ahasvérus) uralkodásának utolsó szakaszában élő zsidókat a perzsák kedvező bánásmódban részesítették. Ezt a következtetést, melyre Eszter könyve alapján juthatunk, az a kereskedelmi levéltár is alátámasztotta, melyet évekkel ezelőtt Nippur városában talált a Pennsylvaniai Egyetem expedíciója. A nagy nippuri üzletház, a „Murashu és Fiai” bankárok, ingatlanügynökök, alkuszok és kereskedők vállalkozása volt. Terjedelmes, több ezer dokumentumból álló irattáruk maradt ránk az I. Artaxerxész és II. Dáriusz uralkodása alatt folytatott tevékenységükről. Ezek az üzleti okmányok számos zsidó nevet tartalmaznak, olyan izraelitákét, akik kapcsolatban álltak ezzel a híres alsó-mezopotámiai üzletházzal. A feljegyzésekből kitűnik, hogy ezek a zsidók jelentős összegeket adtak kölcsön, nagy földbirtokok urai voltak, nagy értékű árucikkekkel kereskedtek, vámszedők és a kerületek kormányzói voltak. A dokumentumokból nyilvánvalóan látszik, hogy Artaxerxész uralkodását megelőzően a zsidók meggazdagodtak és elnyerték a perzsák jóindulatát, ami arra utal, hogy ezt megelőzően történnie kellett valaminek, ami aztán ilyen kedvező viszonyokat teremtett számukra száműzetésük országában. Ezek a körülmények ugyanakkor arra is magyarázatot adnak, hogy miért talált Ezsdrás akkor olyan mérsékelt lelkesedésre a még Mezopotámiában élő zsidók körében, amikor hívta őket, hogy térjenek vissza igazi, de romokban heverő otthonukba. Ilyen módon, bár csak közvetve, igazoltnak tekinthetjük Eszter történetét.

Eszter könyvének történelmi hűségét azonban legjobban egy, a Berlini Múzeumban nemrég felfedezett ékírásos tábla támasztja alá. A. Ungnad professzor a II. világháború idején ezeken a táblákon dolgozva egy szövegre bukkant, mely szerint egy Marduka nevű férfi (a Márdokeus név babiloni átirata) magas állami tisztséget töltött be Susánban Xerxész uralkodása alatt. Rangja (sipir) arra utal, hogy befolyásos tanácsadó volt. Albright professzor, aki 1948-ban felhívta a figyelmemet erre a felfedezésre, akkor azt mondta, hogy korábban egyáltalán nem hitt Eszter könyvének történelmi hűségében, de ez a felfedezés meggyőzte arról, hogy a könyvben tárgyalt eseményeknek valós magja kell hogy legyen. Ha csupán kitalált történet lenne, hogyan találhatnánk egy befolyásos állásban lévő férfit, akinek ugyanaz a neve, mint a Bibliában (nevezetesen Márdokeus), ugyanott, Susán városában, és pontosan abban az időszakban, melyben a Biblia szerint is élt!

Sem a Biblia feljegyzéséből, sem más forrásból nem áll rendelkezésünkre bizonyíték, ami arra mutatna, hogy Xerxész idejében (i. e. 486–465) az Eszter könyvében említetten kívül más Márdokeus nevű zsidó személy is közismert lett volna. Amikor ez az ember „naggyá lett” a Perzsa Birodalomban élő „zsidók között, kedvessé az ő atyjafiainak sokasága előtt” (Eszter 10:3), neve népszerűvé vált a zsidók körében, és sok szülő adta ezt a nevet gyermekének. A „Murashu és Fiai” üzletház I. Artaxerxész idejéből (i. e. 465–424) származó feljegyzéseiben 61 zsidó személy nevével találkozunk. Különösen érdekes, hogy a 61 név 60 különböző személyre vonatkozik, és ezek közül 6 különböző zsidó viselte a Márdokeus nevet. Szemmel láthatólag valamennyien röviddel az Eszter könyvében feljegyzett események után születtek. Egy kicsit később újra csökken a név népszerűsége, ami abból látszik, hogy a 46 zsidó név között, melyeket ugyanennek a cégnek a II. Dáriusz király (i. e. 424–405) idejéből származó feljegyzései említenek, már nem találunk Márdokeust. Ezekből a kereskedelmi dokumentumokból sok más következtetést is levonhatunk, de a fenti néhány megfigyelés is elegendő annak bemutatására, milyen sok közvetett és közvetlen bizonyíték igazolja a Biblia egyik leghevesebben támadott könyvét.

A Nehémiás könyve első két fejezetében leírtak arra utalnak, hogy a zsidók a fogságban is saját naptárukat használták. Bár átvették a babiloni hónapneveket, megtartották saját, ősztől őszig számított polgári évüket, és nem használták a tavasztól tavaszig tartó babiloni polgári évet. Nehémiás könyve 1:1 és 2:1 verseiből tudjuk, hogy a zsidó naptár szerint a perzsa király egy adott uralkodási évében Kiszlév hava megelőzte Niszán hónapot. Mielőtt az ékírásos források fényt derítettek a babiloni és perzsa királyok uralkodásának idejére, a tudósok Ptolemaiosz számításait vették alapul ennek megállapítására. A Nehémiás 1. és 2. fejezetét, valamint Ptolemaiosz királylistáját alapul véve a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az Ezsdrás 7. fejezetében leírt események I. Artaxerxész király 7. évében, azaz i. e. 457-ben történtek.

Száz évvel ezelőtt senki sem vitatta ezt a dátumot. A helyzet azonban megváltozott, amikor ókori feljegyzésekből megtudtuk, hogyan számították a perzsák királyaik uralkodási éveit. Mivel úgy tűnt, hogy Artaxerxész első éve i. e. 464 tavaszán kezdődött és 463 tavaszán ért véget, hetedik éve pedig 458 tavaszán kezdődött és i. e. 457 tavaszán ért véget, az Ezsdrás 7. fejezetében leírt események a legtöbb tudós szerint az i. e. 458-as évben játszódtak le. Gyakorlatilag csak néhányan ragaszkodtunk az i. e. 457-hez mint I. Artaxerxész rendelete hatályba lépésének évéhez, érvelésünket főként a Nehémiás 1:1 és 2:1 kijelentéseire alapozva, amelyek azt mutatják, hogy a zsidók az éveket másként számolták, mint a perzsák.

Az i. e. 5. században használt zsidó naptár rekonstruálása nehéz feladat volt. Szerencsére nagy számban találtak arámi nyelvű papiruszokat 40 évvel ezelőtt Felső-Egyiptomban, a Nílus Elephantiné nevű szigetén. Ezek a feljegyzések, melyek egy i. e. 5. században élt zsidó közösségből származnak, jelentősen bővítik az akkor élt zsidók társadalmi, vallási viszonyaira vonatkozó ismereteinket. Továbbá azt is bizonyítják, hogy az Ezsdrás és Eszter könyvében található hasonló dokumentumok is hitelesek. A papiruszok nagy része keltezett, sőt néhányon kettős keltezés található: a hivatalos egyiptomi és a zsidók között használatos arámi. Sok tudós dolgozott a kettős keltezések egyeztetésén, de nem tudták megoldani a felmerülő problémákat. Közülük többen is azt hiszik, hogy a zsidók ugyanúgy számították az éveket, mint a babilóniaiak, de nem tudják megmagyarázni, hogy a dátumok többsége akkor miért nem egyezik.

Dr. Lynn H. Wood azzal a feltevéssel kísérelte meg összhangba hozni a kettős dátumokat, hogy az elephantinéi zsidók Nehémiáshoz hasonlóan saját naptárrendszerüket követték, bár ez nem volt összhangban a babilonival, amelyet a perzsák is átvettek és használtak.

Az addig rendelkezésre álló anyag azonban nem volt elég pontos annak eldöntésére, hogy a zsidók a naptári év számítását ősztől kezdték-e az i. e. 5. század folyamán. Ugyanis az Elephantinéban talált papiruszok mindegyike az évnek olyan részéből származik, hogy sem a tavasztól tavaszig, sem az ősztől őszig terjedő időszámítást nem zárják ki. A közelmúltban azonban további 14, ugyanarról a zsidó településről származó papiruszt találtak (ezek ma a Brooklyn Museumban vannak). Közülük 11-nek van kettős keltezése, és egyikük azt a rég várt bizonyítékot nyújtotta, hogy az Elephantinéban élő zsidók ősszel kezdték polgári évüket, és a perzsa királyok uralkodási éveit is saját, ősztől őszig terjedő naptáruk alapján számították.

Ez a lelet tényleges bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy helyesen járunk el, amikor az Ezsdrás könyve 7. fejezetében leírt eseményeket az i. e. 457-es év történéseinek tekintjük. Ha Nehémiás a perzsa királyok éveit ősztől őszig tartó évek szerint számolta, és az Egyiptomban élő zsidók is ugyanezt tették, teljesen indokolt a feltételezés, hogy Ezsdrás sem tért el ettől, hanem ugyanezt az elvet követte.

A közelmúlt más felfedezései révén közelebbről is megismerhetjük Nehémiás három nagy ellenségét, akik munkáját annyira hátráltatták: a samáriai Szanballatot, az ammonita Tóbiást és az arab Gesemet (Nehémiás 2:19).

Szanballatról az egyik elephantinéi arámi nyelvű papirusz beszél mint a perzsa tartomány, Samária kormányzójáról II. Dáriusz idejében. Ez magyarázatot ad arra is, miért volt olyan különösen veszélyes ellenfele a zsidóknak, és hogy Nehémiás miért nem hagyhatta egyszerűen figyelmen kívül az ő ellenségeskedését. A Biblia feljegyzéseiből nem derül ki explicit módon, hogy ő volt Samáriának, a Júdával szomszédos perzsa tartománynak a hivatalos kormányzója. Nehémiás emlékiratainak akkori olvasói ezt jól tudták, így nem volt szükséges külön is említeni, nekünk azonban nem volt tudomásunk erről a tényről. Mióta tudjuk, hogy milyen befolyásos ember volt, számunkra is érthetőbb, hogy Nehémiásnak határozottan és diplomatikusan kellett eljárnia, hogy munkáját egy ilyen félelmetes ellenség szeme láttára bevégezhesse.

Az ammonita Tóbiás egy nagyon híres ammonita család feje volt, és palotájának romjai még ma is láthatók Észak-Jordániában. Az egyiptomi el-Fajjúm közelében talált Zénón-papiruszok, melyek a ptolemaidák korából származnak, úgy említik Tóbiás családját, mint akiknek kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik vannak Egyiptommal. Ismét csak azt láthatjuk, hogy Nehémiás másik ellenfele is több volt, mint egy szomszédos ország közönséges polgára. Befolyásos körökhöz tartozott, akik nem szívesen látták, hogy Júda újra erős nemzetté válik.

Az arábiai Gesemet is sikerült azonosítani egy i. e. 5. századból, Arábiából származó midiánita felirat révén.

A bizonyítékoknak ez a gyarapodása azt eredményezte, hogy több tiszteletet tanúsítanak az Ószövetség iránt napjainkban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Aki az Isten ihletett Igéjébe vetett hittel tanulmányozza a Bibliát, örül ezeknek a fejleményeknek.