A prédikálás és az aktív szolgálat megbízatása minden keresztény számára

A vallásos világban mélyen gyökerezik az a hagyományos elképzelés, hogy Isten szavának hirdetése, az evangélium terjesztése és a szellemi munka kizárólag a hivatásos papok, teológusok vagy egy felszentelt papság (klérus) kiváltsága és feladata. A Bibliát olvasva azonban teljesen más valósággal találkozunk: Isten soha nem hozott létre passzív hallgatóságból álló réteget, amelyet egy aktív vallási elit szolgál ki. Ehelyett a Szentírás bizonysága szerint Isten minden egyes hívőt személyesen hív, felkent és bíz meg az aktív működésre, vagyis a jó hír hirdetésére.

1. A prófétai elhívás és a szolgálat készsége: „Íme, itt vagyok, küldj el engem!”

Mikor az Úr meghirdette a szellemi szükségletet, nem egy hivatalos bizottsághoz szólt, hanem kérdést intézett a mennyei udvarban: „Kit küldjek el, és ki menjen el nekünk?” Ézsaiás próféta erre azonnal így felelt: „Íme, itt vagyok, küldj el engem!” (Ézsaiás 6:8). Ez a készség és odaadás minden igazi hívő szívében meg kell, hogy szólaljon. Az Ószövetségben a hűséges szolgák – mint Jeremiás vagy Ezékiel – világos megbízatást kaptak arra, hogy félelem nélkül hirdessék az üzenetet, függetlenül attól, hogy a hallgatóság fogékony volt-e rá vagy sem (Jeremiás 1:4–10, 17–19; Ezékiel 3:11, 17; 33:7–8). Ez a prófétai küldetés beteljesedett Jézus Krisztusban is, akit az Úr szelleme kent fel arra, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, és szabadulást hirdessen (Ésaiás 61:1–2; Lukács 4:17–21).

2. Az őskeresztény minta: Jézus és a tanítványok példája

Jézus Krisztus tökéletes mintát hagyott hátra a követőinek. Nem egy épület falai között várt az emberekre, hanem járta a városokat és falvakat, hirdetve és folyamatosan tolmácsolva az Isten királyságának jó hírét (Lukács 8:1; Márk 1:38). Krisztus nemcsak maga végezte ezt a munkát, hanem a tanítványaira is ráruházta: „Menjetek el, és prédikáljatok... Ingyen kaptátok, ingyen adjátok” (Máté 10:7–8). Péter apostol arra emlékeztet, hogy Krisztus éppen azért szenvedett érettünk, hogy „nyomdokait kövessük” (1Péter 2:21), aminek elválaszthatatlan része a hirdetés.

Az első századi keresztények pontosan így is tettek. A Cselekedetek könyve lenyűgöző képet fest arról, hogy az evangélium nem volt a vasárnapi alkalmakra korlátozva: a hívők „szüntelenül, minden nap tanítottak, és hirdették a Krisztus Jézust” nemcsak a nyilvános helyeken, hanem „házanként is”, kihasználva minden alkalmat (Cselekedetek 5:42; 20:20; 17:17). Ez a lendület kötelezi el a mai követőket is a Máté 28:19–20-ban és a Márk 16:15–16-ban lefektetett Nagy Megbízatás teljesítésére.

3. Isten nagykövetei

Az Újszövetség egyértelműen leszögezi, hogy az összes hívő ember beletartozik abba a szellemi közösségbe, amelyet Péter apostol így definiál: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdon nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott titeket” (1Péter 2:9). Isten azért teremtette és formálta meg a népét, hogy az dicséretet és igazságot hirdessen (Ésaiás 43:21). Ebből fakadóan minden keresztény Krisztus nagykövete a földön, akinek az ajkára van bízva a békéltetés üzenete (2Korinthus 5:20). A pásztoroknak is az a feladata, hogy terelgessék a nyájat, de a hirdetés maga egyetemes kötelesség (1Péter 5:2), elutasítva minden olyan emberi hagyományt vagy hamis tanítást, amely ezt korlátozni próbálná (1Timóteus 6:3–5).

4. Kényszerűség, bátorság és a hit vallástétele

Pál apostol olyan elementáris erővel élte meg a prédikálás felelősségét, hogy így fogalmazott: „Mert ha az evangéliumot hirdetem, nincs mit dicsekednem, mivel kényszerűség van rajtam. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Korinthus 9:16; vö. 1Korinthus 10:33). Pál számára a hirdetés nem választható opció, hanem szellemi kötelesség volt.

A világ és a vallási vezetők gyakran próbálták elhallgattatni Isten hívőit, ám azok szilárdan kiálltak: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek... mert nem tehetjük meg, hogy ne beszéljük el azokat, amiket láttunk és hallottunk” (Cselekedetek 4:19–20; 5:29). Ezt a rettenthetetlen bátorságot várja el Isten minden hívőjétől: ne féljenek az emberektől, hanem nyíltan vallják meg Krisztust a világ előtt (Máté 10:32; Márk 8:38).

A hirdetés sürgősségét Pál így sürgette Timóteusnak: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben...” (2Timóteus 4:2). Ez a tevékenység a szív mélyén megélt hitből fakad, hiszen „szívvel hisz az ember az igazságra, szájjal tesz pedig vallást az üdvösségre”, s ahogy a zsoltáros és az apostol is vallja: „Hittem, ezért szóltam” (Róma 10:9–10; 2Korinthus 4:13).

5. A végső egyetemes meghívás: „Aki hallja, mondja: Jöjj!”

A Szentírás utolsó lapjai egy csodálatos, minden hívőhöz szóló felhívással zárulnak, amely igazolja, hogy az igazság továbbadása kollektív feladat: „És a lélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj! És aki hallja, mondja: Jöjj!” (Jelenések 22:17). Aki maga is ivott az élet vizéből, annak kötelessége továbbhívni a szomjazókat. Ez a mi szellemi áldozatunk: „az ajkak gyümölcse, amelyek vallást tesznek az ő nevéről” (Zsidók 13:15; Hóseás 14:3).

Isten tehát nem külső intézményekre, bérelt hivatalnokokra vagy passzív megfigyelőkre bízta a legdrágább üzenetét, hanem minden egyes hívő emberre. Az aktív működés, a bátor tanúságtétel és az igehirdetés az élő hit legfőbb és legnyilvánvalóbb bizonyítéka.

Kiegészítés

Ésa. 6:8; Jer. 1:4–10, 17–19; Ezék. 3:11, 17, 33:7–8
Ésa. 61:1–2; Luk. 4:17–21; 1Pét. 2:21; Luk. 8:1
Márk 1:38; Máté 10:7–8; Csel. 5:42, 20:20, 17:17
Máté 28:19–20; Márk 16:15–16; 1Pét. 5:2; 1Tim. 6:3–5
1Pét. 2:9; Ésa. 43:21; 2Kor. 5:20; Máté 10:32
1Kor. 9:16, 10:33; Márk 8:38; Csel. 4:19–20, 5:29
2Tim. 4:2; Róma 10:9–10; 2Kor. 4:13; Jel. 22:17; Zsid. 13:15; Hós. 14:3