A vallások kezdete és eredete

A vallás története annyi idős, mint magáé az emberiségé. Még a legprimitívebbnek mondott kultúrák között is találtak bizonyítékokat az imádat valamilyen formájára; a történelem és a régészet eddigi adatai szerint soha és sehol nem létezett olyan emberi népcsoport, amely ne lett volna a maga módján vallásos.

Amellett, hogy ősrégiek, a vallások sokfélesége is szembetűnő. A földön szinte minden népnek megvan a maga istene (vagy istenei) és imádati formája. Ez a mérhetetlen sokféleség azonnal felveti a kérdést: Honnan származnak ezek a vallások? Tekintettel arra, hogy egyszerre fedezhetünk fel bennük feltűnő különbségeket és meghökkentő hasonlóságokat, vajon egymástól függetlenül indultak, vagy egyetlen közös forrásból erednek? Miért és hogyan jött létre egyáltalán a vallás? Az e kérdésekre adott válaszok alapvető fontosságúak mindazok számára, akiket a hit és az igazság kérdései érdekelnek.

Híres alapítók vagy reformátorok?

Amikor az eredet kérdése felmerül, sokaknak olyan nevek jutnak eszébe, mint Mohamed, Buddha, Konfucius vagy Jézus. Szinte minden vallásban találunk egy központi figurát, akinek a vallás megalapítását tulajdonítják. Némelyikük tekintélyromboló reformer volt, mások erkölcsfilozófusok vagy népi hősök. Olyan írásokat és kijelentéseket hagytak hátra, amelyek egy új vallási mozgalom alapját képezték, s amelyeket az utókor gyakran kiszínezett, misztikus köntösbe bújtatott, sőt, némely vezetőt még istenné is emelt.

Ám jóllehet ezeket az embereket tekintik a főbb vallások alapítóinak, valójában ők maguk nem a semmiből hoztak létre vallást. Bár legtöbbjük hivatkozott isteni ihletésre, tanításaik többnyire a már létező vallási gondolatokból fejlődtek ki, vagy olyan korábbi rendszereket módosítottak, amelyek már nem elégítették ki a hívek igényeit.

Buddha például herceg volt, akit mélyen megdöbbentett a hinduizmus uralta társadalom szenvedése; a buddhizmus az élet gyötrő gondjaira keresett válaszként született meg. Mohamedet a bálványimádat és az erkölcstelenség nyugtalanította, s kijelentései – amelyeket különleges kinyilatkoztatásnak tartott – alkották a Koránt és az iszlám alapját. A protestantizmus pedig a katolicizmusból nőtt ki a 16. század elején, amikor Luther Márton tiltakozni kezdett a búcsúcédulák árusítása ellen.

Mit mondanak a tudományos elméletek?

A 19. században az evolúciós elmélet és a kibontakozó tudományos érdeklődés hatására sokan kezdték el vizsgálni a vallás eredetét a korai kultúrák és a pszichológia, a szociológia meg az antropológia módszereivel. Ennek eredményeként számos elmélet született:

• Az animizmus (Edward Tylor): Az elmélet szerint a természeti népek az álmok, látomások és a halál (a test élettelensége) megfigyeléséből arra a következtetésre jutottak, hogy a testet egy lélek (latinul: anima) lakja. Mivel gyakran álmodtak elhunyt szeretteikről, azt hitték, hogy a lélek a halál után tovább él fákban, kövekben vagy folyókban, s ezeket istenként kezdték imádni.
• Az animatizmus (R. R. Marett): Finomítva az animizmust, Marett arra a következtetésre jutott, hogy a primitív emberek nem egy személyes lélekben, hanem egy mindent megelevenítő, személytelen, természetfeletti erőben hittek, ami tiszteletet és félelmet váltott ki belőlük. Kedvenc mondása szerint a vallás „nem annyira kigondolt, mint inkább eltáncolt” dolog volt.
• A mágia elmélete (James Frazer): A The Golden Bough (Az aranyág) című művében Frazer azt bizonygatta, hogy a vallás a mágiából nőtt ki. Az ember először saját maga próbálta uralni a természetet szertartásokkal és varázsigékkel (pl. az eső megidézésére). Amikor a várt siker elmaradt, áttért a kiengesztelésre és a könyörgésre – így alakult ki a vallás.
• A pszichoanalitikus elmélet (Sigmund Freud): A Totem és tabu című könyvében Freud azt állította, hogy a vallások az ún. apafigura-neurózisból nőttek ki: a primitív hordák fiai megölték az apát, majd a bűntudat miatt rítusokat és áldozatokat vezettek be, amiből az ősvallás formálódott.

Mi a baj ezekkel az elméletekkel? Egyszerűen az, hogy soha nem volt rájuk semmilyen történelmi bizonyíték. Ezek csupán a kutatók fantáziájának és feltevéseinek a termékei, amelyek nem tudnak valóban kielégítő magyarázatot adni arra, hogyan gondolkodtak az ősi idők emberei.

Egy másik látószög: Közös eredet és a Biblia

Ahhoz, hogy megértsük a vallás eredetét, érdemes felülvizsgálni a kiindulópontunkat. Amikor egymás mellé helyezzük a világ vallásait, látszólag végtelen a különbség rajtuk. Ha azonban lefejtjük róluk a kulturális díszítéseket, a legtöbb vallás meglepően hasonló alapokon nyugszik. Lenyűgöző például, hogy a világ legkülönbözőbb, egymástól földrajzilag roppant távol eső népeinek legendáiban visszaköszönnek ugyanazok az ősi motívumok:

• Az emberiség egy bűntelen, tökéletes Aranykorban (Paradicsomban) kezdődött, betegség és halál nélkül.
• Az ember elvesztette Isten kegyét egy lázadás vagy tiltott dolog miatt.
• Megjelenik a bűnért való engesztelő áldozatok bemutatásának gondolata.
• Szinte minden kultúrában létezik a katasztrofális Vízözön legendája, amely csaknem az egész emberiséget elpusztította.

A perzsa Zend-Aveszta (Jima története), a görög Hésziodosz által leírt Aranykor, vagy a kínai legendák a Sárga császár idejéből mind-mind egy tökéletes kezdetről számolnak be. Hogyan lehetséges ez, ha ezek a népek függetlenek voltak egymástól? A logikus válasz az, hogy az emberi fajnak közös eredete van. A nyelvekhez hasonlóan a vallási alapfogalmak is egy meghatározott, közös forrásra vezethetők vissza.

A Biblia – név szerint Mózes első könyvének első 11 fejezete – pontosan ezt a kristálytiszta ősi forrást mutatja be. Feltárja, hogy az első emberpár teremtése, a Paradicsom elvesztése, a Vízözön, majd a bábeli toronyépítés utáni nyelvzavarás és szétszóródás valós történelmi események voltak. Az emberek magukkal vitték ezeket az emlékeket a föld minden tájára, s az idők során saját elképzeléseikkel kiszínezve alakították ki belőlük a különböző vallási rendszereket.

Pál apostol is erre utalt Athénban, amikor ezt mondta: „Egy emberből alkotta meg az emberek minden nemzetét, hogy lakozzanak a föld egész színén... hogy keressék Istent, ha talán kitapogathatnák és tényleg megtalálnák őt...” (Cselekedetek 17:26, 27)

Az igaz imádat nem puszta pszichológiai szükséglet vagy emberi találmány, hanem a Teremtőhöz való visszatérés útja, amit Ő maga nyilatkoztatott ki az emberiség számára az Ő írott Igéjében, a Bibliában.