Kicsoda Isten? (JHVH)

Ki Isten? Az egyiptomi fáraó a Kr. e. tizenhatodik században lenézően kérdezte: „Hogy hallgassak szavára, és elbocsássam Izraelt? Én nem ismerem az Urat (JHVH), és nem is bocsátom el Izraelt.” Ezen kihívásra jött Mózes prófétának eme vigasztaló szózat: „A fáraó nem fog reátok hallgatni, és akkor én kezemet Egyiptomra vetem, és kihozom seregeimet, az én népemet, az Izrael gyermekeit Egyiptom földéről nagy büntetés által. És megtudják az egyiptombeliek, hogy én vagyok az Úr (JHVH), amikor kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom Izrael gyermekeit ő közülük.” (2Mózes 5:2 és 7:4, 5)

A Bibliában Egyiptom a mai világ egyfajta mintaképe, ahonnan Isten kimenekíti hűségeseit, hogy a fáraóhoz hasonlóan mindenki megtudja: az egyedüli élő, igaz Isten az, akinek a neve JHVH (Jahve). A tetragram jelentése: aki előidézi, hogy legyen; Vagyok, aki vagyok; Azzá leszek, amivé akarok; mindenható vagyok, teremtek, előidézem, hogy legyen. Tehát Egyiptomnak nemcsak egy új nevű istent kellett megismernie, hanem azt az Istent, aki teremtette a világot (aki előidézi, hogy legyen), és aki betartja ígéreteit (vagyok, aki vagyok). Isten neve egy jelentés, egy teljes bizonyosság, és ezt kellett megismernie a fáraónak és az embereknek is. Ez a név, ezek a tulajdonságok különböztetik meg Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét a többi istentől. A fáraó nem ismerte azt az Istent, aki kimenti választott, hűséges népét.

A JHVH név egy héber szó, amely azt jelenti, hogy örökké létezik, és határozott célja van. Amikor a prófétájával, Mózessel tudatta nevét, egyben közölte célját is a fáraó fogságában lévő kiválasztott néppel (2Mózes 3:15–21; 6:2–8; vö. 2Mózes 6:7; Ezékiel 6:7, 10, 13, 14).

Így olvassuk: És monda az Isten Mózesnek: ÉN VAGYOK, AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izrael fiainak: AZ VAGYOK [héber: Ehyéh] küldött engem hozzátok. Azután ismét szólott Isten Mózesnek: Így szólj az Izrael fiainak: Jahve, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok: ez az én nevem mindörökké, és így emlékezzenek rám nemzedékről nemzedékre. (2Mózes 3:14, 15). Azután, hogy Mózes és testvére, Áron megjelennek a fáraó előtt, olvassuk: Szóla az Isten Mózesnek, mondván: Én vagyok Jahve. Megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak mint Mindenható Isten, de az én JHVH nevemen nem voltam előttük ismeretes. (2Mózes 6:2, 3). Isten Mózesen keresztül mentette ki népét Egyiptomból, először kiválasztva magának egy nemzetet. Rajtuk teljesedett be az ígérete.

A Szentírás keresztény kor előtti részét legnagyobb egészben héber nyelven írták, kisebb részeit arámiul; ezekben az iratokban Isten neve e négy héber betűvel szerepel: Yod He Waw He (azaz YHWH), az első könyvtől az utolsóig, összesen 6823 alkalommal. A héber Szentírást Kr. e. 280-ban kezdték el görög nyelvre fordítani (ez a Septuaginta).

A korábbi évszázadok teológiai vitáiban gyakran felmerült a kérdés, hogy a Septuaginta fordítói használták-e az isteni nevet. A modern régészet azonban döntő bizonyítékokkal szolgált: a legkorábbi fennmaradt Septuaginta-töredékek (például a Fuad-papiruszok vagy a Qumránban és Egyiptomban talált ókori görög kéziratok) egyértelműen mutatják, hogy az eredeti görög fordítások még tartalmazták a Tetragrammatont – gyakran óhéber vagy archaikus betűkkel kiemelve a görög szöveg közepén. Ez azt bizonyítja, hogy a Krisztus előtti évszázadokban a zsidó fordítók még nem hagyták ki az isteni nevet; a nevet csak a későbbi évszázadokban, a zsidó babonás tilalmak és a keresztény másolók hatására cserélték le egységesen a Kyrios (Úr) szóra.

Ami a név kiejtését illeti, a nyelvészek és a bibliai régészek többségi konszenzusa szerint a „Jahve” (vagy Yahweh) a történetileg és nyelvészetileg legvalószínűbb kiejtési mód. Ezt nem csupán a héber igealakok nyelvtani elemzése (a műveltető forma) alátámasztja, hanem azok az ókori keresztény egyházatyák (például Epiphanius, Theodoretosz és Kelemen) által fennmaradt görög átiratok is, akik a korabeli szamaritánus és közel-keleti kiejtést *Iabe* vagy *Iahue* alakban rögzítették. Ezzel szemben a „Jehova” hangzás egy későbbi, középkori olvasási technikai tévedés eredménye, amikor a mássalhangzókhoz az *Adonáj* magánhangzóit illesztették.

Körülbelül a Kr. u. 3. századra a zsidóság teljesen felhagyott a név mindennapi kimondásával, a harmadik parancsolatra hivatkozva (2Mózes 20:7). A négybetűs isteni név köré később, a magánhangzó-jelölés bevezetésekor az *Adonáj* szótartalmat írták, amiből az olvasási tévedés folytán kialakult a *Jehova* hangzás – hasonlóan ahhoz, mintha az „Isten” mássalhangzóit az „Uram” magánhangzóival olvasnánk össze.

Az igazság Istene és Teremtője

Mózes próféta így imádkozik: Uram, te voltál nekünk hajlékunk minden nemzedékben. Mielőtt a hegyek lettek, vagy a föld és a világ formáltatott, öröktől fogva és örökké vagy te, ó, Isten! (Zsoltár 90:1, 2, 13). Jahve az a Teremtő, akinek soha nem volt kezdete, hanem örökkévaló, szemben az ókori világ bálványaival (Ésaiás 57:15; 1Timóteus 1:17).

A teremtés előtt Isten egyedül volt a világegyetemben. Minden élet, erő és bölcsesség őbenne összpontosult; nem szenvedett hiányt semmiben, mert tökéletes önmagában. Amikor megkezdte a teremtést, elsőként a szellemi lényeket (angyalokat) alkotta meg. Jézus szavai szerint: „Isten szellem [görögül: pneuma], és akik imádják őt, szükséges, hogy szellemben és igazságban imádják.” (János 4:24). Mivel Ő szellem, emberi szemmel soha nem volt látható: „Engem nem láthat ember úgy, hogy életben maradjon.” (2Mózes 33:20). Dicsősége mégis felismerhető a teremtett műveken keresztül, így a természet tagadói menthetetlenek (Róma 1:20; Zsoltár 104:1–4).

Amikor a Biblia azt mondja, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert (1Mózes 1:26), az nem fizikai külsőt jelent, hiszen Isten szellemi entitás. A hasonlatosság a tulajdonságokban mutatkozik meg: a szeretetben (1János 4:8), a hatalomban, az igazságosságban (5Mózes 32:4) és a bölcsességben. Isten a forrása minden jónak és tökéletes ajándéknak (Jakab 1:17).

Ami az Elohim kifejezést illeti – amelyet a teológiában időnként felhoznak a többszemélyiség vagy a későbbi Szentháromság-tan alátámasztására –, a héber nyelvtan szigorú ószövetségi nézőpontja szerint ez egy fenségességi többes szám (*pluralis majestatis*). Ez a forma nem több személy együttélését jelöli, hanem Isten mérhetetlen fenségét és méltóságát fejezi ki, miközben a hozzá tartozó igék következetesen egyes számban állnak (Ésaiás 46:9). Az ószövetségi kijelentés alapköve a szigorú monoteizmus, amit a klasszikus héber hitvallás, a *Shema* is rögzít: „Halljad, Izrael: az Úr a mi Istenünk, az Úr egy!” (5Mózes 6:4). A későbbiekben kialakult keresztény Szentháromság-dogma olyan teológiai keret, amely a későbbi egyházi zsinatokon formálódott meg, de az eredeti héber szövegkörnyezetben és az ószövetségi kijelentésekben Isten egyedüli, oszthatatlan és szuverén személyként mutatkozik be.

A helyes tisztelet és imádat

Isten világos parancsot adott arra, hogy ne készítsenek semmilyen faragott képet vagy hasonmásul szolgáló szobrot a tiszteletére, és ne imádjanak semmilyen teremtett dolgot (2Mózes 20:2–5; 5Mózes 4:15–19). A képek használata a vallásban pogány örökség, amely ellen a próféták folyamatosan szót emeltek.

Isten igazi imádói nem képek előtt leborulva vagy kézzel készített épületekben keresik Őt mint rituális központban, hanem – ahogy Jézus tanította – szellemben és igazságban (János 4:23, 24; Cselekedetek 17:24–30). A legfőbb parancs és életcél az, hogy ismerjük meg az egy igaz Istent, JHVH-t, szeressük Őt teljes szívünkből, és engedelmeskedjünk szavának, mert tőle függ az örök életünk (5Mózes 30:19, 20; Róma 6:23; 1János 5:20).