Az ima

„Ó, Uram” – vallotta meg Jeremiás –, „tudom, hogy az embernek nincs hatalmában az ő útja, és nincs az emberben, hogy irányozza a maga lépéseit.” (Jeremiás 10:23). Lehetséges, hogy az első, aki ezt felismerte, az igazságos Ábel volt, aki elfogadható áldozatot ajánlott fel Istennek, könyörgéssel és magasztalással kísérve. Ábelt követték mások is, akik imádságon keresztül keresték Istent. Közöttük volt Dávid is, aki így könyörgött: „Hallgasd meg imádságomat, ó, Uram, hajtsd füledet az én könyörgésemre! Hűséged és igazságod szerint válaszolj nekem!” Amikor Isten megszabadította őt, olyan szavakat hagyott ránk, amelyek ma is vigasztalnak minket: „Közel van az Úr mindazokhoz, akik őt hívják segítségül, mindazokhoz, akik igazságban hívják őt.” (Zsoltár 143:1; 145:18). Az a személy is felismerte a segítség szükségességét, aki reménytelennek látszó helyzetbe került: Jónás a sötétségben, egy nagy hal gyomrában imádkozott Istenért, mire az Úr szólt a halnak, amely kivetette őt a száraz földre (Jónás 2:2, 10–11).

Bizonyára illő letérdelni, amikor imában keressük Istent – amint Dániel is odaadóan tette azelőtt, hogy az oroszlánok gödrébe vetették volna –, mert ez a testtartás alázatot fejez ki. Pál apostol így fogalmazott: „Meghajtom térdeimet az Atya előtt”, ám hozzátette azt is: „Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok minden alkalommal a szellem által” (Efézus 3:14; 6:18). Ebből látszik, hogy nem követelmény a folyamatos térdelés. Jézus is mondta a tanítványainak: „És amikor állva imádkoztok, bocsássatok meg...” (Márk 11:25). Ezenkívül Isten szolgái más testhelyzetben is imádkoztak, például amikor arccal a földre borulva hódoltak (Nehémiás 8:6). Nem a külsőséges testtartás a legfontosabb; az ember imádkozhat az ágyában éjjel, étkezés előtt, vagy akár a mindennapi munkája közben is.

Az ima nem csupán a hangosan kimondott szavakból áll; a szívbéli ima és a csend szerepe éppoly elengedhetetlen a Teremtővel való kapcsolatban. Isten nem a külsőségeket, hanem a belső indíttatásokat vizsgálja. Amikor Nehemiás Perzsiában volt, és a perzsa király kérdőre vonta a szomorúsága miatt, Nehemiás mielőtt válaszolt volna, „imádkozott a menny Istenéhez” egy csendes, belső gondolatban (Nehemiás 2:4). Bár a király nem hallotta ezt a fohászt, Isten meghallotta a szív csendes szavát és cselekedett. A legmélyebb, szavakba sem önthető belső sóhajokat, a csendes percek áhítatát és a magányos órák belső fohászait Isten tökéletesen hallja és ismeri, hiszen jól mondta Dávid: „Ó, te, who meghallgatod a könyörgést, hozzád járul minden test!” (Zsoltár 65:2).

Kizárólag Jahve az, aki képes válaszolni a szolgái imájára, a hamis istenek nem. Erre kiváló példa szerepel az 1Királyok 18. fejezetében, ahol a pogány Baál prófétái hiába könyörögtek reggeltől estig, hogy hozzanak le tüzet a mennyből – Baál képtelen volt válaszolni. Ezzel szemben, amikor Illés próféta az igaz Istenhez imádkozott, az Úr azonnal válaszolt azáltal, hogy tüzet bocsátott le, amely még a szándékosan megnedvesített áldozatot is teljesen emésztette. Isten ugyanis „teljes mértékben többet tud tenni mindazon túl, amit kérünk vagy elképzelünk” (Efézus 3:20).

Mivel minden ember tökéletten és bűnös, jogosan merül fel a kérdés: hogyan közelítheti meg bárki a tökéletes, igazságos Istent? A Biblia kijelenti: „Nincs igaz ember egy sem... Távol van az Úr a gonoszoktól, az igazak imáját azonban meghallgatja.” (Róma 3:10; Példabeszédek 15:29). Ha csak az igazak imáját hallgatja meg, de nincs tökéletesen igaz ember, akkor kinek a kérését hallgatja meg? Azokét, akiknek a hite tette lehetővé, hogy Istentel kapcsolatba lépjenek. Kivétel nélkül mindegyikükben rendíthetetlen hit lakozott abban, hogy Isten létezik, és képes beváltani az ígéreteit, függetlenül attól, hogy emberi szemmel mi tűnt lehetségesnek. Ezért számította be Isten nekik ezt igazságul – miként Ábrahámnak is, aki hitt abban, hogy utóda lesz (1Mózes 15:6). A valódi hit Isten Igéjének ismeretére épül.

Isten elküldötte egyszülött Fiát, Krisztus Jézust, hogy váltságdíjat adjon az emberiség bűneiért. Ennek köszönhetően azok számára, akik elfogadják ezt a szerető gondviselést, ima által egy új és egyetlen érvényes út nyílt meg az Atyához. Jézus kijelentette: „Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Valamint ezt is ígérte: „Ha valamit kértek az én nevemben, megcselekszem azt.” (János 14:6, 14). E bibliai igazságból az is következik, hogy **Máriához és a szentekhez nem imádkozunk**. Mária, noha rendkívüli kiváltságban részesült, és Isten alázatos, hűséges szolgálójaként megszülte Jézust, egy hús-vér ember volt, aki maga is üdvözülésre szorult, és soha nem tanította vagy hatalmazta fel a követőit arra, hogy hozzá vagy bármilyen elhunyt emberhez imádkozzanak. Az ima tiszta, isteni kiváltság, amelyet kizárólag a Mindenható Istennek, Jahvénak szabad bemutatni, az egyetlen közbenjárónkon, Jézus Krisztuson keresztül (1Timóteus 2:5).

Bár Isten mindig készen áll meghallgatni azokat, akik az akaratát keresik, nem gyönyörködik a gonoszok imáiban, vagy azokban, akik szándékosan elfordulnak a törvényétől. „Aki elfordítja fülét a törvény hallásától, még az imádsága is utálatos.” (Példabeszédek 28:9; vö. Ésaiás 1:15).

Jézus tanítványai felismerték az ima fontosságát, és arra kérték, hogy tanítsa meg őket imádkozni (Lukács 11:1–4). A Máté 6:5–6-ban Jézus erre intett: „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, mert szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon állva imádkozni, hogy lássák őket az emberek... Te azonban, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és miután bezártad az ajtót, imádkozz a te Atyádhoz, aki rejtve van...”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden nyilvános ima képmutatás lenne. Maga Jézus is adott példát arra, hogy mások jelenlétében, hangosan imádkozott – nem azért, hogy magára vonja a figyelmet, hanem hogy dicsőítse Istent és tanúságot tegyen. Így tett a kenyérszaporítás előtt, vagy amikor a tanítványai körében imádkozott. Egy alkalommal így szólt: „Én tudtam, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; de a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” (János 11:42; vö. 6:11).

Az ima tartalmi részéről Jézus ezt mondta: „Amikor imádkoztok, ne mondjátok ugyanazt sokszor egymás után, mint a nemzetek teszik, mert azt hiszik, hogy a sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” (Máté 6:7–8). Ezzel ellentétben a pogány vallásokban – vagy a gépies ismételgetésekben (mint a rózsafüzérek vagy imakönyvek mechanikus mondogatása) – gyakori a szavak puszta halmozása. A keresztények ezzel szemben Jézus útmutatását követik.

Jézus egy mintaimát is adott, amely nem gépiesen ismételgetendő formula, hanem útmutatás arra, hogy kihez kell imádkozni, és mik a legfontosabb szempontok: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te királyságod. Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” (Máté 6:9–13).

Ez a minta ima minden tekintetben önzetlen. Az a kifejezés, hogy *„Mi Atyánk”*, arra emlékeztet, hogy mások is Isten gyermekei. A kérések sorrendje is tanulságos: Isten nevének megszentelése és a Királysága élvez elsőbbséget, míg a mindennapi betevő falat csak ezután következik, megmutatva, hogy elégedettnek kell lennünk azzal, amit az Atya gondoskodásként megad.

Jézus arra tanította, hogy így imádkozzunk: *„Legyen meg a te akaratod.”* Sokan önző módon csak a saját terveik sikeréért fohászkodnak, vagy arra kérik Istent, hogy áldja meg a nemzeti törekvéseiket. Jézus azonban soha nem imádkozott a világi rendszerek fennmaradásáért; sőt, ezt mondta: „Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál” (János 17:9). Azok az imák, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával, süket fülekre találnak. De ha valaki hűségesen így imádkozik: „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg”, vagy Dávid szavaival: „Taníts meg engem a te akaratodat cselekedni”, az ilyen ima hatékony és hasznos, mert „nagy erővel hat az igaz ember buzgó könyörgése” (Jakab 5:16).

Az ima része a bűnök bocsánatának kérése is. Ez azonban nem ad felmentést a szándékos bűnözésre; ez a lehetőség azoknak szól, akik őszintén Isten útján járnak, de tökéletlenségük miatt elbotlanak. A bocsánat Krisztus vére által érhető el, de feltétele az is, hogy mi magunk is megbocsássunk a velünk szemben vétkezőknek: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok” (Máté 6:14; vö. 5:7).

Isten soha nem kísért senkit gonoszra; a kísértések a Sátántól erednek. A kérés – *„Ne vígy minket kísértésbe”* – helyes értelmezésben azt jelenti: *ne engedd, hogy kísértésbe essünk*, vagyis óvj meg minket a buktatóktól (Máté 6:13; 1Korinthus 10:13). Isten védelme nélkül a hívők ki lennének téve a Sátánnak, aki „mint ordító oroszlán jár körül, keresvén, kit nyeljen el” (1Péter 5:8). Isten azonban menedéket nyújt a nehézségek idején.

A szentírók példái mutatják, hogy a hálaadás és a hódolat központi eleme az imának. Amikor Noé kijött a bárkából az özönvíz után, első dolga volt oltárt építeni, és hálaadó áldozatot bemutatni; imája kellemes illatként szállt fel Istenhez (1Mózes 8:20–21). Zakariás próféta pedig előrevetítette azt az időt, amikor különböző népek és nemzetek buzdítják majd egymást: „Menjünk el, és buzgón keressük a Seregek Urát... mert hallottuk, hogy velünk van az Isten!” (Zakariás 8:21–22).

Kiegészítés

Jeremiás 10:23; Zsoltárok 143:1; János 4:24
Zsoltárok 65:2; Efézus 3:20; 1Királyok 8:22–54; Dániel 9:20–23; Jakab 5:17–18
Máté 6:7–8; János 17:9, 16:23; Efézus 6:18–19
1János 2:1; 1Timóteus 2:5; 1János 5:14; 1Péter 4:7, 3:12
Példabeszédek 15:8, 29, 28:9; Ésaiás 1:15; Jakab 4:3
János 14:6, 13–14; Jeremiás 7:16, 11:14; Példabeszédek 1:22–33