Bibliai próféciák
Sok bibliai prófécia olyan pontosan beteljesült, hogy a kritikusok gyakran rámutatnak: ezek egy része a történelmi események után nyerte el írásos formáját (*vaticinium ex eventu*). Ugyanakkor a bibliai próféciák jelentős része a vallási és erkölcsi üzenet hordozója, amely a próféták korának politikai és szellemi kihívásaira reagált (Ésaiás 41:21–26; 42:8, 9; 46:8–10).
A babiloni fogság
Ezékiás mintegy 30 évig volt Júda királya; i. e. 740-ben tanúja volt annak, hogy az északi szomszédot, Izraelt Asszíria elpusztította. I. e. 732-ben tapasztalta Isten segítő erejét, amikor az asszírok Jeruzsálem elleni ostroma kudarccal járt (Ésaiás 37:33–38).
Ezékiás később követeket fogad Merodak-Baladántól, Babilon királyától. A követek látszólag gratulálni jöttek Ezékiás gyógyulásához, de a háttérben valószínűleg szövetséges kerestek az asszír világhatalom ellen. Ezékiás megmutatja a babiloniaknak kincstárát és birodalma vagyonát (Ésaiás 39:1, 2).
Ésaiás próféta azonban felismeri a helyzet veszélyét, és megjövendöli, hogy ez a politikai nyitás tragédiához vezet: a kincseket és a királyi utódokat egy napon Babilonba hurcolják (Ésaiás 39:5, 6).
Az i. e. 8. században ez még távoli veszélynek tűnt, de egy évszázaddal később a geopolitikai helyzet megváltozott: Asszíriát Babilon váltotta fel. Jeremiás próféta újból felhangosította a figyelmeztetést a fogságra és a 70 esztendős babiloni uralomra vonatkozóan (Jeremiás 25:9, 11).
Nem sokkal később a babilóniak Nabukodonozor vezetése alatt megtámadták Júdát, elpusztították Jeruzsálemet és a templomot, a lakosságot pedig fogságba hurcolták – ahogy azt a próféták előre jelezték (2Krónika 36:6, 7, 12, 13, 17–21). Ezt a pusztulást a régészeti feltárások is egyértelműen alátámasztják, mivel a korabeli júdabeli városok rétegeiben jól látható a fogság előtti kultúra erőszakos vége.
Tírusz
Ezékiel próféta az i. e. 6. században, a fogság idején jegyzett fel súlyos ítéletet Tírusz városa ellen, amely gazdasági előnyei miatt egy ideig vetélytársa, majd ellensége lett a zsidó törekvéseknek (Ezékiel 26:3, 4, 12). Megjövendölte, hogy a falait lerombolják, köveit és gerendáit a vízbe hányják, és csupasz sziklává teszik.
A prófécia első nagy fázisa Nabukodonozor 13 éves ostromával kezdődött, amely során Tírusz szárazföldi része (Ó-Tírusz) megsemmisült. A folyamat i. e. 332-ben teljesedett be igazán, amikor Nagy Sándor (Macedón Nagy Sándor) seregei megostromolták a szigeten fekvő várost. Mivel Sándor nem tudta hajók nélkül bevenni a szigetet, a lerombolt Ó-Tírusz köveiből, fadarabjaiból és törmelékéből egy hatalmas földhidat (mólót) épített a szárazföldről a szigetig, amellyel elérte és bevette a várost. Ezzel a történeti adattal Ezékiel sajátos részlete (a kövek vízbe hányása és a szárazföldi anyagok felhasználása) is figyelemre méltó módon igazolódott.
Babilon eleste
Ésaiás és Jeremiás évszázadokkal korábban megjövendölték Babilon bukását is, megemlítve, hogy a médek támadnak ellene, a vizei kiszáradnak (vagy elterelődnek), és a város lakatlan pusztasággá válik (Ésaiás 13:17–20; Jeremiás 50:38).
Ez i. e. 539-ben következett be, amikor a perzsa Cirusz (Kürósz) seregei megérkeztek Babilon alá. Hérodotosz görög történész leírása szerint a perzsák elterelték az Eufrátesz folyó vizét egy mesterséges medencébe, így a meder sekéletté vált, amin keresztül a perzsa sereg akadálytalanul behatolt a városba, miközben a babilóniak lakomáztak. A Nabonidus-krónika szintén megerősíti, hogy Cirusz harc nélkül (vagy nagy ütközet nélkül) vonult be a városba. Babilon ezt követően fokozatosan vesztette el jelentőségét, és az évszázadok során teljesen elhagyatott rommá vált.
A világhatalmak és Dániel könyve
A Dániel könyvében szereplő látomások (a szimbolikus állatok: kos, kecskebak, leopárd, illetve a fenevadak) a modern bibliai exegézis és a történeti-kritikai kutatás alapján a **hellenisztikus korban (i. e. 2. század közepén, a Makkabeus-felkelés idején)** keletkeztek. A szerző a korábbi birodalmak (Babilon, Médo-Perzsia, Görögország) tündöklését és bukását már a megtörtént események fényében írta le (*vaticinium ex eventu*), míg a negyedik birodalom (hagyományosan a Római Birodalom, illetve a szeleukida monarchia utolsó szakasza, Antiochus Epiphanes idején) a korabeli zsidóság elnyomását és a vallásszabadságért folytatott küzdelmet szimbolizálta.
Bár a kritikus tudomány a Dániel könyvét 2. századi műnek tekinti, a Holt-tengeri tekercsek között talált töredékek bizonyítják, hogy a könyvet igen korán, legkésőbb i. e. 100 körül már széles körben ismerték és szent iratként tisztelték Qumranban.
A Messiás eljövetele és a 70 hét
A Dániel 9. fejezetében szereplő „hetven hét” (vagyis 490 év) próféciája a bibliai teológiában a Messiás eljövetelének eszkatologikus kerete. A konzervatív számítások (amelyek a perzsa királyok uralkodási idejét sajátos kronológiához kötik) a perzsa parancstól számítva i. sz. 29-re (Jézus keresztelésére és szolgálatának kezdetére) teszik a 69. hét végét, majd a „hét felén” (három és fél év után) a Messiás halálát.
A modern történeti-kritikai és teológiai kutatás ezzel szemben a 70 hetet szimbolikus időszakasznak tekinti (a babiloni fogság végétől a Makkabeus-korbeli templommeggyalázásig és annak megtisztításáig, i. e. 164-ig), amely a zsidó történelem sorsfordító korszaka volt. Ezzel együtt az újszövetségi írók és a korai keresztények ezeket a próféciákat már határozottan Jézus Krisztus személyére és megváltó halálára vonatkoztatva értelmezték újra, mint a Héber Iratok beteljesedését (Mikeás 5:2; Zakariás 11:12; Zsoltárok 22:18).
A bibliai próféciák végső soron nem csupán matematikai jóslatok, hanem teológiai üzenetek arról, hogy Isten jelen van a történelemben, és ígéretei az emberi birodalmak múlandósága ellenére beteljesülnek.