Filippibeliekhez írt levél

Pál volt az első, aki a filippibelieknek az evangéliumot hirdette, és utána még kétszer meglátogatta őket, hogy erősítse hitüket. A filippibeliek elismerésképpen több alkalommal gondoskodtak Pál anyagi szükségleteiről (Fil 4:15–16). Rómában való első bebörtönzése idején Pállal volt a Filippiből jött Epafróditus, akit azért küldtek el hozzá, hogy elvigye azokat a dolgokat, amelyekre szüksége volt (Fil 4:18). Egy hosszú betegség megakadályozta Epafróditust a Filippibe való azonnali visszatérésében, de végül, amikor elindulhatott, magával vitte Pálnak a filippibeli keresztényekhez intézett levelét (Fil 2:25–30). A levél nem tartalmaz egyetlen feddést vagy bírálatot sem; melegséggel van átitatva, és buzdításokat tartalmaz a hűség megőrzésére. A levél Pál kétéves római bebörtönzésének időszaka alatt íródott, Kr. u. 60–61 körül. A Filippi 1:7, 13, 14 és a 4:22 Rómát említi a bebörtönzés helyeként, ahol a levél keletkezett.

Pál apostol társul veszi magához Timóteust a levél megírásánál (Fil 1:1), és szeretetteljesen emlékezik meg a filippibeliekről, imádkozva azért, hogy a szeretetük mindinkább gazdagodjon ismeretben és minden felismerésben. Örömét fejezi ki amiatt, hogy még a bilincsei is hozzájárulnak az evangélium terjedéséhez: „Azok az állapotok, amelyekben vagyok, még inkább elősegítették az evangélium előhaladását.” Krisztust minden körülmények között hirdetik, és Pál bízik abban, hogy akár életén, akár halálán keresztül, de teljes bátorsággal magasztalni fogja Jézus Krisztust. Reméli, hogy hamarosan viszontláthatja a filippibelieket, ezért arra kéri őket, hogy maradjanak szorosan egységben az evangéliumért vivött harcban, és semmiképpen ne rettentsék meg őket az ellenfelek (Fil 1:2–30).

Pál arra buzdítja a hívőket, hogy olyan lelkület legyen bennük, amilyen Krisztus Jézusban is megvolt, aki „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő legyen, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel... és megalázta magát mindhalálig”. Ezért Isten felmagasztalta Őt, és olyan nevet adott Neki, amely minden név felett való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon mennyen, földön és a föld alatt, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr (Fil 2:1–11). Ennek a szeretetnek az alapján kéri őket, hogy zúgolódás nélkül, tisztán és feddhetetlenül éljenek a gonosz világ közepette, mint világítótestek. Pál reméli, hogy rövidesen elküldheti hozzájuk Timóteust, de addig is Epafróditust bocsátja útjára (Fil 2:12–30). Figyelmezteti őket a hamis tanítókra (a törvényeskedőkre), akik a keresztényeket a cselekedetek általi megigazulás felé akarnák terelni. Pál kijelenti, hogy ő maga minden emberi büszkeséget és hátteret értéktelennek tart Krisztus megismeréséért, mert a megigazulást nem a saját, törvényből való igazságával, hanem a Krisztusban való hit által nyeri el (Fil 3:1–21).

Buzdítással zárja levelét: „Végül, atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek, ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” Arra inti őket, hogy tegyék azt, amit tőle tanultak és kaptak, és emlékezteti őket a legfőbb bátorításra: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4:1–23).