Összeesküvések Isten ellen

Végigtekintve az emberiség történetén, és a jelen állapotokat is szem előtt tartva, arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy az emberi nem fennállása óta nem ismerünk olyan társadalmi formát, amely kielégítő lett volna mindenki számára. Az emberi sikertelenségek azonban nem igazolják azt, hogy ez csupán elérhetetlen eszmény volna.

Vitathatatlan, hogy földünk lakosságának zöme egész más viszonyok és feltételek között szeretne élni. Az emberek azt kívánnák, hogy valaki védje érdekeiket, hogy megbízható képviselőik legyenek, akik síkraszállnak jogaikért. Ez azonban hova tovább csak vágyálom marad. Az emberek zárkózottakká válnak, és értelmetlennek látják még azt is, hogy a megmaradt jogaikkal éljenek. Az elnyomás és az igazságtalanság súlya alatt nyög a nép, miközben azt mondogatja, hogy itt már csak az Isten segít. Szomorú azonban az, hogy egyre kevesebben vetik bizalmukat Istenben, aki az embert eddig még soha nem csapta be, és ezután sem teszi meg, mert „ő igaz Isten” (5Mózes 32:4).

Az első lázadás

A világegyetemben egy időben két világ halad párhuzamosan: a szellemvilág és az anyagi világ. A látható világban uralkodó törvények már önmagukban is egy Alkotóról, Istenről beszélnek. Az Alkotó jónak látott mindent, amit létrehozott, még az embert is. A megteremtett embernek az lett volna a legfőbb feladata, hogy engedelmeskedjen annak, aki őt létre hívta. Ha lett volna hite Ádámnak, akkor nem került volna Isten első számú ellenségének, a Kígyónak a befolyása alá. Ő eredetileg Lucifer volt, ami fényhordozót jelent; Isten azzal bízta meg, hogy legyen oltalmazója az embernek (Ezékiel 28:13–15). Ez a szellemi teremtmény azonban szembeszegült Istennel, és egyenrangúvá akarta tenni magát Alkotójával (Ésaiás 14:12–14). Ez a teremtmény idézte elő az egység megbomlását a szellemvilágban, valamint az Isten és ember közötti békés viszony megszakadását. Ezt az eseményt úgy ismerjük, mint az édeni tragédiát, amely kihatott az egész emberiségre, így az egész teremtett világ várja a nagy szabadulást (Róma 8:19–22).

Lucifer nem elégszik meg azzal, hogy az első emberpárt becsapta; támadását tovább folytatja, aminek áldozatává vált Ábel is, aki nem hódolt be a gonosznak. A tömegek elnyomásának első szakasza addig tart, amíg Isten ezt meg nem elégeli (1Mózes 6:3–7). A vízözön által az elnyomás megszűnt, és az igaz imádatot zavartalanul gyakorolhatják az istenfélő emberek.

Bábel, avagy a zűrzavar tornya

A nagy ellenfél ezt nem sokáig tűri tétlenül, mert nem akar lemondani arról, hogy az embert a maga választotta úton vezesse. Noé dédunokája által igyekszik érvényre juttatni szándékát: előtérbe tolja Nimródot, akit többre becsülnek az emberek, mint Istent. Ez már önmagában is kihívást jelent Isten számára, amit Nimród azzal tetéz, hogy a tömeg feletti vezetés megszerzésére tör, és meg akarja hiúsítani Isten kiadott terjeszkedési parancsát (1Mózes 1:28; 10:8–10; 11:1–9). Ebben egy diktatorikus rendszer bevezetésének terve nyilvánul meg.

Szövetség egy néppel

Néhány évszázad múlva Isten ígéretet tesz hű szolgájának, Ábrahámnak (1Mózes 12:1, 2, 7). Az Ábrahámnak mutatott földet Isten Jákob, Ábrahám unokája leszármazottainak adja. Ezzel a néppel, Izrael fiaival Isten törvényszövetséget köt, saját népévé választja őket, hogy áldásuk legyen a nemzeteken (2Mózes 19:3–8). Annak ellenére, hogy ez Isten népe volt, a sötétség erői nem hagyták fel azzal a kísérlettel, hogy félrevezessék és hatalmába kerítsék őket. Istennek azonban szándéka volt ezzel a néppel, ezért nem engedte meg a teljes vereséget, amíg az isteni terv meg nem valósult.

Az Ábrahám utódainak kiutalt földterület teljes meghódítását Dávid király fejezi be. Dávidot Salamon követi a trónon, akinek halála után Izrael 12 törzse két különálló királyságra szakad: létrejön Izrael és Júda királysága. A tíz törzs eltávolodik az igaz úttól, míg a két törzs megmarad a tiszta hit mellett.

Egy előképes összeesküvés

Két évszázaddal később az igaz imádatról eltávolodott tíz törzs szövetségre lép Szíriával, hogy megtámadják és bekebelezzék Júda és Benjámin területét, majd egy maguk választotta bábkirályt ültessenek a trónra a két törzs fölé. Az Ésaiás 7. és 8. fejezete részletesen leírja ezt a tervet, valamint az ígéreteket, amelyeket Isten tesz a látszólag védtelen és esélytelen népnek. Ebben az összeesküvésben is a gonosz ravasz terve nyilvánul meg, ám ugyanakkor az isteni gondoskodást is látjuk, amely meghiúsítja az ellenség szándékát. Az ellenség azonban ezután sem mond le gonosz tervéről: a világ fölötti uralom megszerzéséről, az istenfélő nép leigázásáról és kiirtásáról.

Merényletek Jézus ellen

Isten minden időben megbízható ígéretei világosak és reményt adnak (Zsoltár 19:7–9). A lázadó szellemi erők nem feledkeztek meg arról, hogy Isten kimondta felettük az ítéletet. Elérkezett annak az ideje, hogy Isten a világba hozza az asszony magvát, akinek feladata a bűnbeesés pillanatától kezdve meg volt hirdetve (1Mózes 3:14, 15; vö. Zsidók 2:14). A sötétség erői nem sokat tétováztak: hamar mozgósították földi csatlósait, hogy már magzatként, majd kisgyermekként megsemmisítsék a megígért magot (Máté 1:18–25; 2:12–16).

Isten Fia már 12 éves korában csodálkozásra készteti a tanult papi fejedelmeket (Lukács 2:40–49). A fizikai támadások meghiúsultak, így egyetlen esélye maradt a sötétségnek az Isten Fiának tőrbeejtésére: a 40 napos elmélkedés és böjt vége (Máté 4:1–10). A kudarc teljes volt, ám a támadások továbbra sem szűntek meg. Jézus Krisztus ezután egyre hevesebben kezdte leplezni Isten ellenségeit, mert ez is a küldetéséhez tartozott (1János 3:8; Kolosszé 2:15). Az ellene felemelt vádak súlyosak, de alaptalanok voltak (János 8:41, 48; Máté 12:24–28; Lukács 23:1, 2). Ezek a vádak azonban nem bátortalanították el Jézust; egyre nyíltabban mutatott rá a papi fejedelmek törvényszegésére és képmutatására. Így Isten követe és az ellenzők között egyre feszültebb lett a légkör, a vallási vezetők pedig terveket szőttek Jézus tőrbeejtésére (János 9:16; 5:15–18; 11:47, 48).

A kiszabott idő lassan közeledett: a szóbeli támadások és hamis vádak helyét átvette a cselszövés, és beindult a Jézus elleni összeesküvés, amelynek sikeréhez a tanítványok egyike is hozzájárult. A papság mélyen sértve érezte magát, és mielőbb meg akart szabadulni Jézustól. Azok az emberek, akik Isten szolgáinak vallották magukat, gyilkos szándékuknak törvényes színezetet adtak – ez mindig is így volt, hiszen Isten üzenete a képmutatókat zavarta a legjobban (Jeremiás 26:11; 2Krónika 18:23).

Elérkezett a meghatározott idő (Máté 26:3, 4, 55–66). Pilátus szabadon akarta bocsátani Jézust, mert látta ellenségeinek álnokságát (Máté 27:18, 20). Jézus így egy papi és politikai összeesküvés áldozata lett; a tömeg vezetői pedig többre becsülték azt a birodalmat, amely elnyomta őket, mint az Istentől küldött Megváltót (János 19:1–22; Cselekedetek 4:24–29). Céljukat elérték, de a felelősség rájuk is hárult. A sötétség sikere azonban csak látszólagos volt, mert az előre bejelentett feltámadás harmadnapra megtörtént. A papságnak nem maradt más hátra, mint a hazugságok sorozatának folytatása (János 8:44; Máté 28:1–20). Amikor a Mindenható Isten feltámasztotta Jézust a halálból, örök érvényűen igazolta és pecsételte meg az Ő uralmát (Cselekedetek 2:29–36; 13:22, 23, 32–34).

Meg kell értenünk a nevet és annak mélységét, amelyet Isten Fia kapott: a *Jézus* név Szabadítót, a *Krisztus* pedig Felkentet jelent. Ő ma már mennyei Királyként uralkodik, és ekként kell elfogadnunk és hirdetnünk (Zsoltár 110:1, 2; 2:1–10).

Az elmúlt évszázad kiemelkedő politikai, vallási és gazdasági eseményei erőteljesen azt igazolják, hogy a nemzetek beléptek fennállásuk legkritikusabb korszakába. Amit a világ az elmúlt időkben átélt, az a legapróbb részletekig való beteljesedése mindannak, amit Isten a próféták, Krisztus és az apostolok által megjövendölt erre az időszakra.

Lucifer olyan ígéreteket tesz, amelyek megnyerően csengenek a nép fülében, és az a nép, amely csak a láthatókra tekint, ezekbe is veti bizalmát – pontosan úgy, ahogyan Ádám is elhitte, hogy a tiltott gyümölcs sok jót rejteget számára. Ez a láthatatlan és látható összeesküvés a történelem végén a tetőfokára hág, amikor a földi hatalmak és a szellemi sötétség erői még egyszer utoljára megpróbálják megkérdőjelezni Isten szuverenitását. A Szentírás próféciái azonban egyértelműen mutatják, hogy a történelem nem az emberi önzés vagy a sötétség győzelmével ér véget. Isten végső beavatkozása teljesen felszámolja az igazságtalanságot és az elnyomást, és Krisztus igazságos uralma hozza el azt a békét, amelyre az emberiség régóta vágyik. Hívő emberként ezért nem a látható világ mulandó rendszereiben, hanem az Isten megingathatatlan ígéreteiben bízunk, tudva, hogy az Ő országa mindent legyőz és örökre megmarad.