A Biblia és a kereszténység
Az első század végére befejeződött a Biblia könyveinek megírása. Ettől kezdve a keresztények nekiláttak a teljes Biblia másolásának és terjesztésének, és megkezdődött az akkori leggyakoribb nyelvekre való lefordítása is. Mialatt a korai egyház ezzel a jelentős munkával volt elfoglalva, olyan belső és külső kihívások is felmerültek, amelyek hatással voltak a kereszténység történetére.
Ennek a folyamatnak a jellegét maga a Biblia is előre jelezte. Jézus a búza és a konkoly példázatában arról beszélt, hogy a jó mag elvetése után ellenség jön, és gyomot vet a búza közé (Máté 13:24–30, 36–43). Ezzel a képpel arra utalt, hogy a tanítványok körében idővel megjelennek a hamis tanítások és a megalkuvó attitűdök is, ami megnehezíti a tiszta szellemi értékek elkülönítését a torzulásoktól.
Péter apostol szintén figyelmeztetett a jövőbeli kihívásokra: „Köztetek is lesznek hamis tanítók. Éppen ők fognak feltűnés nélkül ártalmas tanokat bevezetni... és sokan fognak követni gátlástalan viselkedésük cselekedeteit, s ezek miatt beszélnek majd gyalázkodóan az igazság útjáról.” (2Péter 2:1, 2)
Ezek a jelenségek már az apostoli kor utáni évszázadokban megmutatkoztak. A görög filozófiai áramlatok (például a platonizmus) hatása behatolt a teológiai gondolkodásba, ami gyakran eltávolította a teológiát az eredeti bibliai egyszerűségtől (2Timótheus 2:16–18).
A IV. században, Konstantin császár idején a kereszténység a Római Birodalom hivatalos, támogatott vallásává vált. Ez a fordulópont hatalmas növekedést hozott, ugyanakkor elindította az egyház és az állam veszélyes összefonódását (a kaiszaropapizmust). A vallás hatalmi tényezővé vált, és a vezetők gyakran politikai célokra használták fel a vallási struktúrákat. Ennek ellenére a történelem folyamán mindig voltak olyan hívő közösségek és egyének, akik őszintén törekedtek arra, hogy életüket a Biblia tanításai szerint alakítsák (Máté 28:19, 20).
Ahogy a latin nyelv lassan kikopott a beszélt nyelvek közül, új bibliafordításokra lett volna szükség az egyszerű emberek számára. A középkori egyházi vezetés azonban gyakran bizalmatlanul kezelte a népnyelvi fordításokat. 1079-ben VII. Gergely pápa elutasította Csehország uralkodójának kérését a cseh nyelvű Bibliára vonatkozóan, arra hivatkozva, hogy a szent iratok ellenőrizetlen olvasása a félreértések és az egység megbomlásának veszélyét hordozza. A latin *Vulgata*, amely az V. században még a megértést szolgálta, ekkorra sok esetben az egyházi monopólium és a hivatalos kontroll eszközévé merevedett.
A középkorban az egyházi hatóságok keményen felléptek a hivatalos egyházi felügyelet nélkül készülő fordításokkal szemben. III. Ince pápa levelét követően, valamint a toulouse-i (1229) és tarragonai zsinatok határozatai nyomán tiltották a világiak számára a nemzeti nyelvű Bibliák birtoklását, attól tartva, hogy azok a hivatalos egyházellenes eretnekségeket szítanak. E szigorú intézkedések gyakran tragikus üldözésekbe torkollottak (mint például a spanyol inkvizíció idején Julián Hernández vagy más bibliaterjesztők esete, akiket máglyahalálra ítéltek).
Az a mérhetetlen áldozatvállalás, amellyel hívő emberek évszázadokon át – akár az életük árán is – küzdöttek azért, hogy a Biblia a nép nyelvén is elérhető legyen, hűen mutatja a Szentírás iránti mély tiszteletet és ragaszkodást (1Péter 2:21).
A XVI. századi reformáció aztán áttörést hozott: a protestáns mozgalmak hatására elindult a Bibliák tömeges lefordítása a modern európai nyelvekre. Ugyanakkor a protestantizmus sem maradt mentes a belső válságoktól. A XVIII. és XIX. században felvirágzó *történeti-kritikai módszer* (a magasabb kritika) sok tudósnál a bibliai szöfejek természetfölötti jellegének megkérdőjelezéséhez, a csodák racionalizálásához és a hit gyengüléséhez vezetett a teológiai szemináriumokon.
A kereszténység hitelességét a külső szemlélők számára talán mégis az egyházak történeti magatartása kérdőjelezte meg leginkább. A történelem során a kereszténynek vallott nemzetek és államok gyakran cselekedtek a krisztusi szeretet parancsával ellentétesen. A középkori keresztes hadjáratok (amelyeket vallási köntösbe bújtatott politikai-katonai ambíciók vezéreltek), a reformáció utáni vallásháborúk (például a harmincéves háború), valamint a gyarmatosítás idején elkövetett erőszak és kizsákmányolás mind hozzájárultak ahhoz, hogy a külvilág a vallást a hatalom és a kapzsiság eszközének lássa.
A XX. századi világégések (a két világháború) szintén krisztusi elvekkel ellentétes módon osztották meg a névlegesen keresztény nemzeteket, amikor azonos vallású hívők harcoltak egymás ellen állami parancsra. Ezek a történelmi tragédiák azonban éppen a bibliai próféciák beteljesedését mutatják: az igaz kereszténységet nem a névlegesen keresztény államok vagy intézmények viselkedése határozza meg, hanem az az ismérv, amelyet maga Jézus hagyott meg: „Abból tudja meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek.” (János 13:35)