Képmutatás vagy igaz imádat?

A hit a görög pistis szóból származik, és bizalmat jelent; bizalmas viszonyban kell lennünk Istennel, de ugyanakkor jóakaratúaknak is embertársaink iránt. A hit bibliai meghatározása így hangzik: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsidók 11:1) Mózes hit által hagyta ott Egyiptomot, úgy tévén, mintha látta volna a láthatatlant. Mi is úgy tekintünk előre, hogy noha még nem látjuk a fizikai szemünkkel az út végét, Isten Igéjén keresztül mégis felismerjük azt. Nemcsak a jövőt látjuk így, hanem a múlt tanulságait is, amelyeket Isten a próféták által lefektetett.

„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” (Zsidók 11:6) Tehát nemcsak abban kell hinnünk, hogy Isten létezik, hanem abban is, hogy meg tudja és meg is fogja jutalmazni azokat, akik őszintén keresik Őt.

„Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Róma 10:17) „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róma 5:1) Mindannyian a megigazulás folyamatában vagyunk; Pál apostol is elismerte, hogy ő maga sem érte el még a tökéletességnek azt a fokát, amelyre el kell jutnia: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekszem, hogy el is érjem...” (Filipiek 3:12; vö. Galátzia 3:26; Hóseás 2:19)

Pál apostolt és munkatársait a korabeli előkelőségek, írástudók és farizeusok gyakran hazugnak vagy hamis prófétának bélyegezték – ami nem is csoda, hiszen Jézusra is ezt mondták. Pál azonban hajthatatlan maradt a küldetésében: a pogányokhoz küldetett, hogy a sötétségből a világosságra térítse őket a hit által (Cselekedetek 26:18). A hit titkát tiszta lelkiismerettel kell megőriznünk (1Timóteus 3:9), és bár a hit, a remény és a szeretet hármasából a szeretet a legnagyobb (1Korinthus 13:13), annyi mértékben tudunk csak szeretni, amennyi hit lakozik a szívünkben.

A hamis hit és a képmutatás csapdái

Az édeni tragédia azzal kezdődött, hogy Éva teret adott a hiszékenységnek és a kétkedésnek. Az idők során mindazok, akik Isten üzenetét hirdették, gyakran üldözöttek lettek. Vakbuzgóság az, amikor valaki a saját nézeteit akarja ráerőltetni másokra, ahelyett hogy alázatosan az Igét követné.

Gyakran előfordul, hogy valami feszültség forr az ember szívében, de meg kell tanulnunk különbséget tenni: a bűnt gyűlöljük, ne az embert! Nem a mi tisztségünk az, hogy végső ítéletet mondjunk mások felett; Isten kezében van az ítélet. De tisztában kell lennünk azzal, mi a helyes, és óvakodnunk kell a rossz példák követésétől.

Milyen téves attitűdök jellemezhetik a felszínes hitet?

• Ha csak arra van hitünk, hogy mások szemében észrevegyük a szálkát, de a sajátunkban nem látjuk a gerendát.
• Ha a hitet csupán tekintélyre, dicsőségre és világi hatalomra való törekvésre használjuk (a hatalom emberei mindig félnek a pozíciójuk elvesztésétől).
• Ha a hitünk csak a templom ajtajáig kísér el, de nem tudunk belőle adni a rászorulóknak.
• Ha elvárjuk a megbocsátást másoktól anélkül, hogy mi magunk megbocsátanánk.
• Ha a hitet csupán olcsó idegcsillapításra vagy a lelkiismeret elaltatására használjuk a valódi bűnbánat helyett.

Jézus így szólt a mustármag nagyságú hitről: „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda – és elmenne...” (Máté 17:20) Egy ilyen élő hit megóv bennünket a Timóteushoz és a Thesszalonikaiakhoz írt levelekben felsorolt negatív magatartásoktól, és képessé tesz arra, hogy adakozók, önfeláldozók, szerények, alázatosak, tiszta lelkűek és irgalmasok legyünk.

Az igaz imádat gyümölcsei

A hit sosem áll meg a szavak szintjén; cselekedetekben kell megnyilvánulnia. Jakab apostol élesen kritizálja azt a hitet, amely magára hagyja a szűkölködőt: „Ha pedig az atyafiak vagy nőtestvérek mezítelenek, és szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, és azt mondja nekik valaki tiközületek: Menjetek el békességgel... de nem adjátok meg nekik, amikre a testnek szüksége van: mi annak a haszna?” (Jakab 2:15–16)

Ezékiel próféta idejében is megvolt a veszélye annak, hogy a nép tagjai úgy hallgatták Isten igéjét, mint valami szép szerelmes éneket vagy zenei előadást – hallgatták, élvezték a hangzást, de a cselekedeteikben nem ültették át a gyakorlatba (Ezékiel 33:30–32). Ez a magatartás nem az igaz imádat, hanem puszta vallásos formalizmus és képmutatás.

Ha eljön az idő, amikor a emberi példaképek letűnnek, egyedül Jézusra, a hit fejedelmére és bevégzőjére tekinthetünk. Ő ad erőt arra, hogy ne fáradjunk bele a jótevésbe.