Jeremiás siralmai
Ez a könyv önmagában nem nevezi meg a szerzőjét. A hagyomány szerint azonban a Septuaginta legrégebbi görög fordításának bevezetője (amely így szól: „Miután Izrael fogságba lett hurcolva, és Jeruzsálem puszta maradt, Jeremiás siratta Jeruzsálemet, és így panaszkodott...”), valamint a zsidó Talmud is egyértelműen Jeremiás prófétának tulajdonítja a művet. (A II. Krónika 35:25-ben említett Jósiás feletti siralom nem tévesztendő össze ezzel a kanonizált gyűjteménnyel).
A könyv élethűen ecseteli Jeruzsálem ostromának és elesésének borzalmait. A próféta röviddel a város eleste után írta meg a siralmakat, amikor a tragédia még élénken élt az emlékezetében. A mű öt fejezetből, vagyis öt önálló gyászénekből áll. Az 1., 2. és 4. fejezet egyaránt 22 verset tartalmaz, amelyek sorban a héber ábécé betűivel kezdődnek (akrosztichon). A 3. fejezet szintén ezt az elvet követi, de három versenként halad a héber ábécén (így 66 verses, hasonlóan a 119. zsoltárhoz, bár ott nyolc vers indult azonos betűvel). Az 5. fejezet szintén 22 verset számlál, de itt már nem követik az ábécé sorrendjét. Ezt a mélyen megható költeményt a fogságból való hazatérés után a zsidóság évenként elolvasta az ötödik hónap (áb) kilencedik napján, és a zarándokok a mai napig ismételgetik a verseit a jeruzsálemi Siratófalnál.
A siralmak azzal a megdöbbentő kiáltással indulnak: „Jaj! De árván ül a nagy népű város” (Sir 1:1). A költemények bemutatják a Sion korábbi vidámsága és a történelmi csapás közötti fájdalmas ellentétet, részletesen felidézve a Kr. e. 586-ban bekövetkezett ostrom eseményeit, amint Júda fogságba jutott és a pogányok között nyomorgattatott. A tragédia oka a nép számtalan bűne volt; Isten igazságossága megengedte a lázadó város elestét, miközben a korábbi szövetségesek ellenséggé váltak, és örvendenek a bukásnak (Sir 1:2–22).
Sion pusztulását Isten haragja okozta a hűtlen Izrael megbüntetésére: elpusztult a szentély, összetörtek a kapuk, a próféták pedig elveszítették isteni látomásukat, mert nem intették meg a népet a bűneik miatt. Az ostrom idején eluralkodó iszonyatos éhínség miatt a szülők olykor saját gyermeküket is megették. A 3. fejezet egyes számban szól, és Jeremiás személyes fájdalmát, valamint a jeruzsálemi fiaiért mondott imáját mutatja be. A próféta int: „Mit zúgolódik az élő ember? Ki-ki a maga bűneiért bűnhődik”, és a bűnbánatra, az Úrhoz való megtérésre hív fel, felidézve azt is, amikor a ciszternába (kútba) vetették, ahonnan Istenhez kiáltott szabadulásért.
A 4. fejezet a Sion egykori dicsőségét állítja szembe a jelenlegi szánalmas helyzettel: az arannyal borított szentély romhalmazzá vált, a bőség pedig mélységes éhínségbe torkollott. A szöveg ismét emlékeztet a város bűneire és a hamis szövetségesek segítségének hiábavalóságára. A fejezet végén Edom kap figyelmeztetést, amiért örült Sion elesésének: a bosszúállás keserű pohara őket is eléri.
Az utolsó fejezet Jeremiás könyörgése Sion fogsága és nyomorúsága miatt; a nép az ellenség kegyetlen visszaéléseit szenvedi el. A könyv egy kétségbeesett, mégis a kegyelemre vágyó fohásszal zárul: „Miért feledkezel el örökre mirólunk? Miért hagysz el minket hosszú időre?”, amely a hívő ember beletörődését és isteni szabadításért kiáltó reményét fejezi ki.