A bibliai csodák

Jézus a tanítványaival Nainba, egy észak-palesztinai város felé haladt; ahogy a városkapu közelébe ért, találkozott egy temetési menettel. Egy férfi halt meg, özvegy édesanyja pedig, akinek ő volt az egyetlen fia, teljesen egyedül maradt. A feljegyzés szerint Jézus „szánalomra indult iránta, és azt mondta neki: »Ne sírj.« Ezután közelebb ment, és megérintette a koporsót. Akik azt vitték, megálltak, ő pedig így szólt: »Ifjú, neked mondom, kelj fel!« A halott férfi felült, és beszélni kezdett.” (Lukács 7:11–15) Vajon igaz ez? Sokan nehezen tudják elhinni, hogy ilyen dolgok egykor valóban megtörténtek. Mégis, a csodák a bibliai feljegyzés szerves részei; a Bibliában való hit azt jelenti, hogy az ember hiszi: történtek csodák. Valójában a bibliai igazság teljes egésze egy nagyon fontos csodán alapszik: Jézus Krisztus feltámadásán.

Hiszel-e a csodákban? Vagy úgy érzed, hogy ebben a tudományos korban nem logikus hinni bennük – azaz olyan rendkívüli eseményekben, amelyek emberfeletti beavatkozás bizonyítékát adják? Ha nem hiszel, semmiképpen sem állsz egyedül ezzel a véleményeddel. Már két évszázaddal ezelőtt egy skót filozófus, David Hume is ugyanígy gondolta, és valószínűleg a te érveid is hasonlóak az övéhez, amiért nem hiszel.

A skót filozófus, Hume ezt írta: „A csoda a természet törvényeinek áthágása.” Az ember időtlen idők óta bízik a természet törvényeiben: tudja, hogy egy tárgy, ha leejtik, leesik, hogy a nap minden reggel felkel, és minden este lenyugszik, és így tovább. Tudja, hogy az ilyen események mindig egy megszokott mintát követnek, és semmi sem történik, ami ne lenne összhangban a természeti törvényekkel. Ezt a bizonyítást Hume ugyanolyan hibátlannak érezte, mint bármely tapasztalatból származó érvet a csodák lehetősége ellen.

A második érv, amit felhozott, az volt, hogy az emberek könnyen becsaphatók: néhányan szeretnek hinni csodálatos dolgokban és csodákban, különösen, ha azoknak közük van a valláshoz, de már sok úgynevezett csoda csalásnak bizonyult. A harmadik érve az volt, hogy a csodákról szóló feljegyzések általában a tudatlanság korából származnak – minél több ismeretre tettek szert az emberek, annál kevesebb csodát jegyeztek fel. Hume kimondta, hogy „ilyen csodálatos események napjainkban soha nem történnek”, és ezzel bizonyítottnak érezte, hogy csodák soha nem is történtek. A csodák elleni legtöbb érv a mai napig ezeket az általános alapelveket követi.

Mi a helyzet azzal az ellenvetéssel, hogy a csodák a természet törvényeinek áthágásai, és így nem lehetnek igazak? Ez az érv látszólag meggyőzőnek tűnhet, mégis vizsgáljuk meg, mit is jelent valójában. Általában egy csodát úgy határozhatunk meg, mint olyan eseményt, amely a normál természeti törvények keretein kívül történik – olyan váratlan eseményről van szó tehát, amelynél a nézők meg vannak győződve arról, hogy emberfeletti beavatkozás tanúi voltak. Ennélfogva Hume ellenvetése valójában azt jelenti: a csodák lehetetlenek, mert természetfölöttiek! Nem kellene-e minden bizonyítékot fontolóra venni, mielőtt elhamarkodva így következtetnénk?

Tény, hogy ma a szakemberek, David Hume-mal ellentétben, nem feltétlenül abból indulnak ki, hogy a megszokott természeti törvények mindenhol és mindenkor érvényesek. A tudósok azon töprengenek, vajon a megszokott három dimenzió (a hosszúság, a szélesség és a magasság) mellett nincs-e még sok további dimenzió is a világegyetemben. Elméleteket alkotnak fekete lyukak létezéséről, óriáscsillagokról, amelyek addig omlanak össze saját magukban, amíg sűrűségük gyakorlatilag végtelen nagy lesz, és szomszédságukban a világűr szerkezete úgy megváltozik, hogy maga az idő is megáll. Sőt, a tudósok még annak a lehetőségét sem zárják ki, hogy bizonyos feltételek mellett az idő előrehaladás helyett visszafelé is haladhat!

A klasszikus általános relativitáselmélet szerint a világegyetem kezdete a végtelen sűrűség és tér-idő görbület egyedülállósága kellett hogy legyen; ilyen feltételek mellett minden ismert fizikai törvény összeomlana. A tudósok nem értenek egyet azzal, hogy valami lehetetlen csak azért, mert a normál természeti törvényekkel ellentétes áll – szokatlan feltételek között történhetnek szokatlan dolgok. Amennyiben hiszünk egy Mindenható Istenben, el kell ismernünk, hogy neki bizonyára hatalmában áll szokatlan – természetfölötti – eseményeket előidézni, ha azok szándékával összhangban vannak (2Mózes 15:6–10; Ésaiás 40:13, 15).

Egyetlen gondolkodó ember sem tagadja, hogy néhány csoda nem más, mint csalás. Néha hallunk arról, hogy hamis pénz került forgalomba, de ez nem jelenti azt, hogy minden pénz hamis. Néhány beteg ember nagyon bízik a kuruzslókban és a csaló orvosokban, és sok pénzt ad nekik, de ez nem jelenti azt, hogy minden orvos csaló. Néhány művész nagy ügyességgel hamisítja a régi mesterek festményeit, de ez nem jelenti azt, hogy minden festmény hamisítvány. Az a tény, hogy néhány állítólagos csoda nyilvánvalóan csalás, épp oly kevéssé jelenti azt, hogy valódi csoda soha nem történhet.

A harmadik ellenvetést a következőképpen összegezték: „Ilyen csodálatos események napjainkban soha nem történnek.” Hume soha nem látott csodát, így nem akarta elhinni, hogy valaha is történhettek csodák. Ez a fajta érvelés azonban nem következetes. Minden gondolkodó embernek el kell ismernie, hogy a skót filozófus korát megelőző időkben történtek csodálatos események, amelyek az ő életidejében nem ismétlődtek meg. Miféle események voltak ezek?

Például valamikor megjelent a földön az élet. Azután a tudatos élet bizonyos formái bukkantak elő, végül feltűnt az ember bölcsességgel, képzelőerővel, a szeretet képességével és a lelkiismeret adományával. Egyetlen tudós sem képes megmagyarázni a ma működő természeti törvények alapján ezeknek a rendkívüli eseményeknek a folyamatát, mégis léteznek annak élő bizonyítékai, hogy ezek megtörténtek.

És mi a helyzet azokkal a csodálatos eseményekkel, amelyek David Hume kora óta történtek? Tételezzük fel, hogy képesek lennénk visszautazni az időben, és mesélni neki a mai világról. Hogyan próbálnánk elmagyarázni például, hogy egy hamburgi üzletember beszélhet valakivel, aki Tokióban van, tőle több ezer kilométerre, anélkül hogy felemelné a hangját? Hogy egy spanyolországi futballmeccs az egész földön élőben látható? Hogy szerkezetek, amelyek sokkal nagyobbak, mint Hume idejében a tengeri hajók, képesek felemelkedni a föld felszínéről, és néhány óra alatt közel 500 embert szállítanak a levegőn át több ezer kilométerre? El tudod képzelni a válaszát?

Mégis a mi napjainkban történnek ilyen csodálatos dolgok. Miért? Mert az ember olyan tudományos elvek segítségével, amelyekről Hume-nak fogalma sem volt, megtanult telefont, televíziót és repülőgépet építeni. Olyan nehéz akkor elhinni, hogy bizonyos esetekben a múltban Istennek lehettek az általunk még nem ismert módon végrehajtott dolgai, amelyek számunkra természetfölöttiek?

Természetesen csupán azt mondani, hogy a csodák megtörténhettek, nem jelenti azt, hogy meg is történtek. Honnan tudhatjuk ma, hogy vajon egykor, a bibliai időkben Isten vitt-e véghez valódi csodákat a földön a szolgáin keresztül, vagy sem? Miféle bizonyítékot ismernénk el az ilyen dolgokra? Képzeld el, hogy egy primitív törzs tagja elfogad egy meghívást a dzsungelben lévő otthonából egy nagyvárosba; amikor visszatér, hogyan tudja leírni népének a civilizáció csodáit? Nem képes megmagyarázni, hogyan működik az autó, vagy miért hangzik zene egy hordozható rádióból, és számítógépet sem tud készíteni, hogy bebizonyítsa, létezik ilyesmi. Minden, amit tehet, az, hogy elmeséli, amit látott.

Ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint azok az emberek, akik ennek az embernek a törzséhez tartoznak. Ha Isten valóban véghez vitt csodákat, arról mi csak egyetlen úton értesülhetünk: szemtanúktól. A szemtanúk nem tudják megmagyarázni, hogyan történtek a csodák, és megismételni sem képesek azokat; csak arról számolhatnak be nekünk, amit láttak. A szemtanúkat természetesen becsaphatták, könnyen túlozhattak vagy állíthatnak valami hamisat, ahhoz azonban, hogy higgyünk a tanúvallomásukban, tudnunk kell, hogy ezek a szemtanúk szavahihetők, igazságszeretők, tehetségesek és bizonyítottan jó indítékúak.

A legjobban bizonyított csoda

A legjobban bizonyított csoda a Bibliában Jézus Krisztus feltámadása; használhatjuk ezt úgymond próbaként. Először nézzük a feljegyzett tényeket: Jézust Nisán hó 14-én este fogták el, a zsidó vezetők elé vitték, akik káromlással vádolták, és elhatározták, hogy meg kell halnia. Ezek a zsidó vezetők azután Poncius Pilátus római kormányzó elé vezették Jézust, aki engedett a nyomásuknak, és átadta őt, hogy kivégezzék. Péntek délután – a zsidó naptár szerint még mindig Nisán hó 14-én – Jézust kínoszlopra szegezték, és néhány órán belül meghalt (Márk 14:43–65; 15:1–39).

Miután egy római katona dárdával átszúrta Jézus oldalát, hogy megbizonyosodjon arról, valóban meghalt, Jézus testét egy új sírboltba temették. A következő nap, Nisán hó 15-e (péntek-szombat) egy szombat volt, de Nisán hó 16-án reggel – azaz vasárnap reggel – néhány tanítvány ment a sírbolthoz, és azt üresen találta. Hamarosan olyan hírek kezdtek keringeni, hogy Jézust élve látták. A kezdeti reakció ezekre a hírekre pontosan ugyanolyan volt, mint ami ma lenne: hitetlenkedés; még az apostolok sem akarták elhinni. De amikor a saját szemükkel látták az élő Jézust, végül el kellett fogadniuk, hogy ő valóban feltámadt a halálból (János 19:31–20:29; Lukács 24:11).

Valóban feltámadt-e Jézus, vagy ez az egész csak kitalálás? Az emberek akkor valószínűleg megkérdezték: vajon Jézus teste a sírban van-e még? Jézus követői nehéz helyzetbe kerültek volna, ha ellenfeleik meg tudták volna mutatni, hogy a tetem még mindig a sírboltban van mint annak bizonyítéka, hogy nyilvánvalóan nem támadt fel. Azonban nincs arra vonatkozó feljegyzés, hogy ezt tették volna; a Biblia szerint inkább pénzt adtak azoknak a katonáknak, akik a sírboltot őrizték, és arra utasították őket: „Mondjátok: »A tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk«.” (Máté 28:11–13) Emellett a Biblián kívül is van bizonyítékunk arra, hogy a zsidó vezetők így cselekedtek.

Lukács, egy első századi, igen művelt ember – az orvos Lukács –, gondosan megvizsgálta a bizonyítékokat (Kolosszé 4:14). Lukács két könyvet írt, amelyek ma a Biblia részei: az egyik egy evangélium (Jézus szolgálatának története), a másik pedig az *Apostolok cselekedetei*, amely arról szól, hogyan terjedt el a keresztényiség a Jézus halálát követő években. Evangéliumának bevezetőjében Lukács sok olyan bizonyítékra utal, amelyek az ő rendelkezésére álltak, de ma már nem elérhetőek számunkra: említ írásos dokumentumokat Jézus életéről, amelyeknek utánanézett, és megjegyzi, hogy beszélt Jézus életének, halálának és feltámadásának szemtanúival. Ezért mondja: „Kezdettől fogva mindent pontosan megírtam.” (Lukács 1:1–3) Lukács nyilvánvalóan alapos kutatást végzett.

Milyen következtetést vont le ez a valóban jól képzett ember abból, hogy Jézus sírboltja Nisán hó 16-án üres volt? Mind az evangéliumban, mind a Cselekedetek könyvében Lukács tényként jegyzi fel, hogy Jézus feltámadt a halálból (Lukács 24:1–52; Cselekedetek 1:3); semmi kétsége sem volt efelől. A feltámadás csodájába vetett hitét talán saját tapasztalatai is megerősítették: bár ő látszólag nem volt szemtanúja a feltámadásnak, de beszámol saját tapasztalatairól és olyan csodákról, amelyeket Pál apostol vitt véghez (Cselekedetek 14:8–10; 20:7–12; 28:8, 9).

Az evangéliumok közül kettőt a hagyományok szerint olyan embereknek tulajdonítanak, akik ismerték Jézust, látták őt meghalni, és állították, hogy valóban látták őt a feltámadása után: Máté apostolról, az egykori vámszedőről, és Jánosról, Jézus szeretett apostoláról van szó. Egy másik bibliaíró, Pál apostol szintén azt állítja, hogy látta a feltámadt Krisztust, sőt Pál másokat is megemlít név szerint, akik halála után látták Jézust újra életben, és azt mondja, hogy Jézus egy alkalommal „több mint ötszáz testvérnek jelent meg” (1Korinthus 15:3–8).

Az egyik, akit Pál mint szemtanút említ, Jakab, Jézus féltestvére, akinek Jézust gyermekkora óta ismernie kellett. Egy másik Péter apostol, akiről a történész Lukács feljegyzi, hogy néhány héttel Jézus halála után bátor tanúvallomást tett Jézus feltámadásáról (Cselekedetek 2:23, 24). A Bibliában hagyományosan neki tulajdonított két levél közül az elsőben Péter rámutat, hogy a Jézus feltámadásába vetett hit még sok évvel az esemény után is komoly erőforrás volt számára: „Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, mert nagy könyörületességéhez híven új születést adott nekünk élő reménységre azáltal, hogy Jézus Krisztust feltámasztotta a halottak közül.” (1Péter 1:3)

Így, mivel Lukács beszélhetett olyan emberekkel, akik saját bevallásuk szerint látták Jézust halála után, és beszéltek vele, olvashatjuk azokat a szavakat, amelyeket közülük néhányan leírtak. És mi saját magunk véleményt alkothatunk arról, vajon azok az emberek tévedtek-e, megpróbáltak-e becsapni minket, vagy valóban látták a feltámasztott Krisztust. Ószintén szólva nem valószínű, hogy félrevezethették őket: többen közülük ugyanis Jézus bensőséges barátai voltak egészen a haláláig. Néhányan szemtanúi voltak szenvedésének a kínoszlopon, látták, hogy vér és víz folyt ki a sebből, amit a katona a dárdájával ejtett rajta. Ugyanúgy, ahogy a katona, ők is pontosan tudták, hogy Jézus vitathatatlanul meghalt. Később, amint mondják, látták Jézust élve, sőt még beszéltek is vele. Nem, nem csaphatták be őket. Akkor talán ők próbáltak meg másokat félrevezetni azzal a kijelentéssel, hogy Jézus feltámadt? (János 19:32–35; 21:4, 15–24)

Hogy választ találhassunk erre a kérdésre, csupán meg kell kérdeznünk magunktól: ők maguk hitték-e, amit mondtak? Kétségtelenül igen. A keresztények számára – azokat is beleértve, akik szemtanúk voltak – Jézus feltámadása hitük alapját jelentette. Pál apostol azt mondta: „...ha Krisztus nem támadt fel, a prédikálásunk bizony hiábavaló, és a hitünk is hiábavaló... Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek.” (1Korinthus 15:14, 17) Így csengenek egy olyan ember szavai, aki hazudik, amikor azt mondja, látta a feltámadt Krisztust?

Gondoljuk meg azt is, mit jelentett azokban a napokban kereszténynek lenni: ez nem hozott sem tekintélyt, sem hatalmat vagy vagyont, éppen ellenkezőleg. A korai keresztények közül sokan holmijaik fosztogatását is örömmel vették a hitük kedvéért (Zsidók 10:34). Kereszténynek lenni áldozatos és üldözött életet jelentett, amely sok esetben szégyenteljes és gyötrelmes mártírhalállal ért véget. Néhány keresztény jómódú családból származott, mint például János apostol, akinek apja egy köztudottan virágzó halászati üzlet tulajdonosa volt Galileában; sokuknak jó kilátásaik voltak a jövőt illetően, mint például Pálnak, aki a híres Gamáliel rabbi tanítványa volt, és amikor elfogadta a keresztényiséget, éppen kezdett kitűnni a zsidó vezetők előtt (Cselekedetek 9:1, 2; 22:3; Galata 1:14). Mégis mindannyian hátat fordítottak annak, amit a világ kínált, hogy terjesszenek egy olyan üzenetet, amelyet az a tény támasztott alá, hogy Jézus feltámadt a halálból (Kolosszé 1:23, 28). Vajon hoztak volna ilyen áldozatot, szenvedtek volna ennyit egy ügyért, ha tudták volna, hogy hazugságon alapul? Egész biztosan nem; olyan ügyért voltak készek szenvedni és meghalni, amelyről tudták, hogy igazságon alapszik.

A bemutatott tanúbizonyságok teljesen meggyőzőek: Jézus valóban feltámadt a halálból i. sz. 33. Nisán hó 16-án. És mivel ez a feltámadás megtörtént, a Biblia minden más csodája is megtörténhetett – csodák, amelyekről szintén szemtanúk megbízható beszámolóival rendelkezünk. Ugyanaz a Hatalom, aki feltámasztotta Jézust a halálból, képessé tette őt korábban arra, hogy feltámassza a naini özvegy fiát, és lehetővé tette számára azt is, hogy nem olyan látványos, de mégis csodálatra méltó gyógyításokat vigyen véghez. Ő állt a háttérben, amikor Jézus csodálatos módon megvendégelte a tömeget, és szintén ő tette lehetővé Jézusnak, hogy a vízen járjon (Lukács 7:11–15; Máté 11:4–6; 14:14–21, 23–31).

A csodák akkoriban meghatározott célt szolgáltak, ma azonban Isten elvárja tőlünk, hogy hit által éljünk (Habakuk 2:2–4; Zsidók 10:37–39).

Mózes napjaiban például a csodák Mózes megbízatásának igazolására történtek; megmutatták egyrészt azt, hogy Isten felhasználta őt, másrészt pedig azt, hogy a Törvényszövetség valóban isteni eredetű volt, és hogy az izraeliták attól kezdve Isten választott népe voltak (2Mózes 4:1–9, 30, 31; 5Mózes 4:33, 34).

Az első században a csodák tanúsították Jézus, majd utána a fiatal keresztény gyülekezet megbízatását. Segítettek felismerni, hogy Jézus volt a megígért Messiás, hogy halála után a testi Izraelnek mint Isten különleges népének a helyébe a keresztény gyülekezet lépett, és így a mózesi törvény már nem volt érvényben (Cselekedetek 19:11–20; Zsidók 2:3, 4).

Az apostolok idejét követően a csodák ideje lejárt. Pál apostol megmagyarázta ezt: „Legyenek akár a prófétálás ajándékai, véget érnek; legyenek akár nyelvek, megszűnnek; legyen akár ismeret, véget ér. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, és rész szerint a prófétálás; de amikor eljön a teljesség, a rész szerint meg lesz szüntetve.” (1Korinthus 13:8–10)

Ma rendelkezésünkre áll a teljes Biblia, amely tartalmazza Isten összes kijelentését és tanácsát. Látjuk a próféciák beteljesedését, és képesek vagyunk előre megérteni Isten céljait, így nincs többé szükség csodákra. Azonban Isten szelleme, amely a csodákat lehetővé tette, továbbra is létezik, és olyan dolgokat visz véghez, amelyek éppen olyan erős bizonyítékai az isteni hatalomnak.