Jézus Krisztus a Messiás

Ha elkezdjük kutatni a Messiás és a Szentháromság témáját, hamar két véglet között találjuk magunkat. Az egyik oldal azt mondja: „Ez egy szent, megmagyarázhatatlan titok, amit vakon el kell hinned.” A másik oldal pedig azt állítja: „A szó benne sincs a Bibliában! Ez csak egy pogány betoldás.” De mi van akkor, ha az igazság a kettő között van? Mi van, ha a Szentháromság dogmája nem egy pogány összeesküvés, hanem a korai keresztények logikus kísérlete arra, hogy feloldjanak egy hatalmas ellentmondást, amit maga a Szentírás hozott létre? Járjuk körül a történelmet, az érveket és a puszta logikát!

Az arámi nyelvet beszélő zsidók a keresztény időszak első századában így nevezték őt: Ye-shu' Mshi-hha. A görögül beszélő zsidók és pogányok pedig Jézus a Messiás vagy Jézus Krisztus néven illették. Ezek mindegyik nyelven azt jelentik: Jézus a Felkent. A Jézus vagy Jeshua név a héber Je-hoshua név rövidített formája, amelynek jelentése: Jahve a Megmentő.

A Bibliában a Példabeszédek 8:22–31 így ír a Fiú örökkévalóságáról: „Az Úr az ő útjának kezdetéül szerzett engem, az ő munkái előtt, régen. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva... mellette valék mint kézmíves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva őelőtte minden időben.” Jézus szellemi személy volt, amint Isten is Szellem (János 4:24). Isten mellett volt mint elsőszülött Fiú, hiszen a Jelenések 3:14-ben ezt olvassuk: „Ezeket mondja az Ámen, a hithű és igaz tanú, az Isten teremtésének kezdete.” Úgyszintén a Kolossé 1:15 is úgy beszél róla, mint „a láthatatlan Isten képmásáról, minden teremtett világ elsőszülöttéről”. Isten mellett volt mint társ minden más teremtmény megalkotásánál (Kolossé 1:16–18; János 1:1–3).

Jézus az Isten Igéje, azaz Isten szószólója és képviselője. A görög Bibliában az Ige Logosz néven jelenik meg (János 1:1–3). Jézus maga mondta: „Ti innen alulról valók vagytok, én onnan felülről való vagyok. Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (János 8:23, 58; vö. 6:62). Amikor az apostolokkal volt az utolsó vacsorán, így imádkozott Istenhez: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem. És most te, Atyám, dicsőíts meg engem te magad mellett azzal a dicsőséggel, amelyet bírtam tenálad mielőtt e világ lett... Én már nem vagyok e világban, de ők e világban vannak, és én tehozzád megyek.” (János 17:4–11). Nem egészen két hónap múlva hithű tanítványai látták, amint felemelkedik a menny felé, és elszakad a szemeik elől. Tíz nap múlva Jézus kitöltötte rájuk Isten szent szellemét, ami bizonyság volt arra, hogy épségben eljutott a mennybe az ő Atyjának színe elé (Cselekedetek 1. és 2. fejezete).

Hogyan alakult ki a trinitárius nézet a történelem során?

A legelső keresztények zsidók voltak, akiknek a vérében volt a szigorú egyistenhit (monoteizmus). Mégis, már az első évszázadban elkezdték Istennel egyenrangúként tisztelni Jézust. Tudták, mit hisznek, de nem volt rá teológiai szókincsük. A „Szentháromság” (Trinitas) szót a 2. században egy Tertullianus nevű teológus alkotta meg, hogy szavakba öntse ezt a hitet.

A nagy fordulat a 4. században történt. Egy Arius nevű pap felvetette: Ha Jézus a Fiú, akkor az Atya előbb volt, így Jézusnak volt kezdete. Ez a nézet annyira megosztotta a közösséget, hogy Nagy Konstantin császár 325-ben összehívta a niceai zsinatot. Itt kimondták, hogy Jézus nem teremtmény, hanem az Atyával „egylényegű”. Később, 381-ben a konstantinápolyi zsinaton a Szentlelket is hivatalosan egyenrangú isteni személyként definiálták.

Érvek és ellenérvek: A bibliai paradoxon

Miért vitatkoznak ezen évezredek óta? Azért, mert a Biblia olyan szövegeket tartalmaz, amelyek látszólag kizárják egymást. Nézzük a legfontosabb feszültségeket és a bibliai válaszokat:

1. A tiszta logika és az egyistenhit: Isten az Ószövetségben egyértelművé teszi: „Előttem Isten nem alkottatott, és utánam nem lesz” (Ésaiás 43:10). Ha Jézus Isten, az elsőre többistenhitnek tűnik. A paradoxon oldala viszont az, hogy János apostol szerint „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (János 1:3), ráadásul Jézus elfogadta az imádatot (amikor Tamás így szólt: „Én Uram és én Istenem!”), amit angyal vagy halandó ember soha nem engedhetett meg.

2. Jézus alárendeltsége: Jézus maga mondja: „Az Atya nagyobb nálamnál” (János 14:28), Pál pedig azt írja, hogy Isten a feje Krisztusnak. A válasz erre az, hogy a hierarchia nem jelent lényegi alsóbbrendűséget. Ahogy egy családban a fiú engedelmeskedik az apjának, attól még pontosan ugyanolyan ember. A Földön Jézus emberként alárendelte magát az Atyának, de Pál hozzáteszi: Jézus „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát...” (Filippi 2:6–7). Nem megszűnt Isten lenni, hanem emberi természetet is felvett.

3. A Szentlélek mint „erő”: A görög pneuma szó szelet, leheletet jelent, ami miatt sokan csak Isten személytelen energiájának tartják. A Biblia mégis azt írja a Szentlélekről, hogy beszél (Cselekedetek 13:2), meg lehet szomorítani (Efézus 4:30), és Péter apostol szerint hazudni sem embereknek, hanem Istennek lehet benne (Cselekedetek 5:3–4).

Mária, a megtestesülés és a születés

Isten Fia nem követte az Ördög útját, aki cselszövéssel egyenlő akart lenni Istennel; Jézus nem kérdőjelezte meg küldetését, hanem bizonyította teljes alárendeltségét Istennek azáltal, hogy megalázta magát a Mindenható Isten keze alatt, és vállalta a halált is.

Jézus földre jövetelekor Dávid nemzetségéből született; földi anyja, Mária Dávidtól származott (Máté 22:41, 42). József, aki eljegyezte Máriát, szintén Dávid leszármazottja volt. Mielőtt összeházasodtak volna, egy angyal jelentette be Máriának a méhében fakadó életet: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz a te méhedben, és fiút szülsz, akit nevezd el Jézusnak. Szent szellem száll reád, és a Magasságos ereje árnyékol be téged. Ennélfogva a születendő szent is Isten Fiának hivatik.” (Lukács 1:30–35). A Biblia feljegyzéseiben Jézus következetesen Asszonynak szólította földi anyját (János 2:4; 19:26; Máté 12:46–50). „Mikor azonban elérkezett az idő teljessége, elküldötte Isten az ő Fiát, aki asszonytól született...” (Galata 4:4). Az „Isten anyja” elnevezés nem szerepel a Bibliában; azt később a pogány babilóniai vallásokból vették át, ahol Rhea (Semiramis) vagy Vénusz volt imádva az istenek anyjaként.

Mária Názáretben fogant, de a császár népszámlálási rendelete miatt el kellett utazniuk a júdeai Betlehembe, Dávid szülővárosába. Ott született meg Jézus Kr. e. 2 körül, szeptember végén vagy október elején. Ez volt a beteljesedése Mikeás 5:2 jövendölésének. A zsidó pásztoroknak kint a mezőn, azon az őszi éjszakán hirdette az angyal: „Született ma nektek egy Megmentő, aki Krisztus az Úr, a Dávid városában... Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” (Lukács 2:8–14). A nyolcadik napon körülmetéltetett, majd negyven nap múlva Mária bemutatta őt a jeruzsálemi templomban. Később Egyiptomba menekítették Heródes gyilkos parancsai elől, de a király halála után visszatértek Názáretbe, beteljesítve Hóseás 11:1 szavát: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.” (Máté 2:13–23).

Jézus anyjának rokona, Erzsébet, Zakariás pap felesége volt, aki egy fiút szült (Jézus unokatestvérét, Keresztelő Jánost). Hat hónappal Jézus előtt János elkezdett prédikálni a pusztában, vízzel keresztelve: „Térjetek meg, mert a mennyeknek országa elközelített!” Jézus harmincéves korában elment hozzá a Jordán folyóhoz, hogy bemerítkezzék. Amint feljött a vízből, „a menny megnyílt, és a szent szellem testi alakban, mint egy galamb, leszállt őrá, és szózat hallatszott a mennyből: Te vagy az én szeretett Fiam; tebenned gyönyörködöm” (Lukács 3:21–23). E vízbemerítés és szellemi felkenés által lett Jézus a Messiás, azaz a Krisztus (Felkent). Péter apostol így foglalta ezt össze: „A názáreti Jézust miképpen kente fel Isten szent szellemmel és erővel...” (Cselekedetek 10:38).

A váltságáldozat, a szolgálat és a dicsőség

Miután negyven napot töltött a pusztában és legyőzte az Ördög kísértéseit, Jézus visszatért, és elhívta első tanítványait. János így mutatott rá: „Íme, az Isten Báránya, aki eluszi a világ bűnét!” (János 1:29, 36). Jézus bűntelen, tökéletes emberként (Zsidók 7:26) önként adta oda életét váltságdíjul: „Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Máté 20:28).

Amikor a felkent Jézus visszatért Názáretbe, a zsinagógában Ésaiás tekercséből olvasott fel (Ésaiás 61:1, 2), kijelentve, hogy Isten szelleme van rajta, hogy hirdesse az örömhírt (Lukács 4:16–21). Tanítványaival körbejárta Júdeát és Galileát, hirdetve, hogy elközelgett Isten királysága. Ez azonban szembeállította őt a vallási vezetőkkel, akik a halálát keresték. Kr. u. 33-ban a pászka ünnepén, az áruló Júdás segítségével elfogták, a római hatóságok elé hurcolták, és a félrevezetett tömeg nyomására keresztre feszíttették.

Amikor Poncius Pilátus előtt állt, Jézus így nyilatkozott: „Az én királyságom nem e világból való... Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” (János 18:36, 37). Isten erre a királyi méltóságra kente fel őt.

A harmadik napon Isten feltámasztotta őt a halálból – nem emberként, hanem hatalmas, halhatatlan szellemi személyként, minden hatalommal felruházva (1Péter 3:18). Negyven napon át többször megjelent tanítványainak, majd felmenve a mennybe, bemutatta emberi áldozatának értékét az Atya előtt (Zsidók 9:11, 23, 24; 10:12, 13). Isten felmagasztalta őt, az Ő jobbjára helyezve, alája vetve angyalokat és hatalmasságokat (1Péter 3:21, 22; Fil 2:6–11).

A Messiás eljövetelének próféciája

A Messiás, vagyis a Krisztus megjelenésének idejét Dániel próféta évszázadokkal korábban pontosan előre megjövendölte. Gábriel angyal így szólt Dánielhez: „Tudd meg azért és tartsd emlékezetedben: a Jeruzsálem újjáépítése felőli szó keletkezésétől a Messiás fejedelemig hét hét és hatvankét hét van...” (Dániel 9:25, 26). Ez a parancs – amely Jeruzsálem újjáépítéséről szólt – Kr. e. 454-ben, Nehémiás idejében adatott meg, a 69 prophetikus hét (483 év) pedig pontosan Kr. u. 29-re, Jézus keresztségének és Messiássá válásának évére mutat (Nehémiás 1:1–3; 2:1–8).

Jézus nem a bűnös Ádámtól örökölt életet, hanem szűzi születése révén a tökéletes emberi élet pontos ellenértéke (egy másik tökéletes emberi élet) lett, amelyre szükség volt a váltságdíjhoz (1Timóteus 2:5, 6). Mint halandó ember halt meg a fán (Ésaiás 53:12), de Atyja hűségéért halhatatlansággal és önmagában való élettel jutalmazta meg a feltámadásakor (János 5:26; Róma 6:23).

A keresztség és a szent szellemmel való felkenés pillanatában Jézus szellemi Fiúvá lett, új teremtményként lépett be a Dáviddal kötött királyság-szövetségbe, és így vált hivatalosan is a Messiás-fejedelemmé.

Összegzés: Mi a Szentháromság valójában?

A Szentháromság-tan egy olyan teológiai keretrendszer, amellyel a korai egyház próbálta egyben tartani a fenti bibliai paradoxonokat anélkül, hogy többistenhitet csinálna, vagy Jézust egy szimpla, másodrangú teremtménnyé alacsonyítaná. A megértés kulcsa a Lényeg (Mi ez?) és a Személy (Kicsoda?) szétválasztása.

A Biblia szerint nem három Isten van (ez politeizmus), de nem is egy magányos entitás, aki időnként maszkot cserél. Ha feltesszük a kérdést: „Mi az Isten?” – a válasz: egyetlen isteni Lényeg, végtelen hatalom. Ha feltesszük a kérdést: „Kik alkotják ezt az egy Istent?” – a válasz: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Ezt a teológia Perikhórészisznek (kölcsönös átjárásnak, isteni táncnak) nevezi. Az elméjük, az akaratuk és a céljuk tökéletesen egy; teljesen áthatják egymást, létezésük elválaszthatatlan. Ami megkülönbözteti őket, az kizárólag az egymáshoz való viszonyuk: Az Atya a Forrás; a Fiú öröktől fogva az Atyától születik (mint kimondott Ige); a Szentlélek pedig kettejükből árad ki. A Szentháromság végső üzenete az, hogy Isten azért maga a szeretet, mert önmagán belül, öröktől fogva az Atya, a Fiú és a Szentlélek tökéletes, áramló kapcsolatában létezik.

Kapcsolódó idézetek:

Zsoltár 90:2; 2Mózes 33:20; János 1:14, 18; 1Timóteus 6:16; Cselekedetek 10:39; 1Korinthus 6:14; Jelenések 1:18; János 1:1; Kolossé 1:15; Példabeszédek 8:22, 25, 27; János 5:26, 8:58; Zsidók 1:1–3, 2:9; János 14:28; 1Korinthus 8:5, 6; 1Korinthus 11:3; Cselekedetek 1:8.