Ézsau

Ézsau Kr. e. 1860 körül született. Még a megfoganása és megszületése előtt Isten így szólt az anyjához, Rebekához: „Két nép van a te méhedben, és két nemzet válik ki a te belsődből; az egyik nép a másiknál erősebb lesz, és a nagyobb szolgál a kisebbnek.” (1Mózes 25:23) Rebeka ikergyermekeket szült; az elsőként kiinduló vöröses és szőrös volt, ezért nevezték el Ézsaunak, aminek a jelentése: szőrös. A kisebbik iker Jákob lett, aki később az Izrael név tulajdonosává és az izraelita nemzet atyjává vált, míg Ézsau Edom nemzetének lett az ősatyja (1Mózes 36:9).

Két kiemelkedő, prófétai jelentőségű esemény határozza meg Ézsau életét. Az első közvetlenül a születési beszámolója után olvasható, és jól mutatja Isten áldásának és ígéretének megvetését. Ézsau a mező és az erdő embere volt, vad, kalandos életet élt ügyes vadászként. Egy napon kimerülten, fáradtan és éhesen tért vissza a vadászatból, és meglátta a békésen lencsefőzeléket készítő Jákobot. Ezt mondta neki: „Engedd, hogy ehessem e veres ételből, mert igen fáradt vagyok.” Jákob így felelt: „Add el hát nekem még ma az elsőszülöttségedet!” Ézsau elfogadta az ajánlatot; nem óhajtott hű maradni az elsőszülöttségi jogához, ha az nehézségeket és lemondást vont volna maga után. Nem értékelte, hogy az elsőszülöttségi jog magában hordozza az ábrahámi ígéret áldásait is. Megesküdött Jákobnak, és egyetlen tál ételért, pillanatnyi testi vágyainak kielégítéséért eladta a szent örökségét (1Mózes 25:27–34).

Isten nem önkényesen rendelte el előre e két ember sorsát, de tökéletesen ismerte a cselekvéseiket és a választásaikat. Jákob azok jelképe, akik szeretik és szolgálják Istent, és akiket Isten is szeret. Ézsau pedig előárnyékolja azt a hűtlen réteget, amely figyelmen kívül hagyja Isten törvényeit, és elutasítja a Vele való szoros közösséget. Isten nem erőszakolja rá irgalmát és szolgálatának kiváltságait azokra, akik visszautasítják azokat. Ézsau volt a várományosa az elsőszülöttségi jognak és az ahhoz tartozó áldásoknak, de önző módon, értéktelennek tartva eladta azt. Hasonlóképpen, Isten előre tudta, hogy egyesek milyen utat fognak választani; Ézsau szemlélteti azokat, akik névleg keresztények ugyan, de hátat fordítanak Isten szolgálatának, hogy saját önző terveiket kövessék, és testi vágyaikat csillapítsák (Róma 9:13–15; Filippi 3:19; Róma 16:18).

Ézsau életének második meghatározó eseménye az volt, hogy bár teljes mértékben eladta Jákobnak ezt a jogot, amikor elérkezett az idő, hogy Izsák az elsőszülöttnek kijáró áldását kimondja, Ézsau mégis jelentkezett érte, megszegve korábbi esküjét (1Mózes 27:6–29). Amikor megtudta, hogy Jákob kapta meg az áldást, „felemelé szavát és sír vala” (1Mózes 27:38; Zsidók 12:16, 17). Ez hasonlít azokhoz, akikről Jézus beszélt: „A külső sötétségre vettetnek ki; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 8:12) Ézsau szívét keserű gyűlölet töltötte el Jákob ellen az áldás miatt, és elhatározta: „Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és akkor megölöm az én öcsémet, Jákobot.” (1Mózes 27:41) Mire Jákob húsz év múlva visszatért Mezopotámiából, ez a harag még mindig élt a szívében (1Mózes 32:6).

Ézsau pogány feleségeket vett a kánaáni leányok közül (1Mózes 27:46; 28:1; 36:2). Isten szolgáinak egysége a hitetlen világ embereivel ellentétes volt Isten szándékával, és szellemi hűtlenségre vezetett (2Mózes 34:15, 16). Ez komoly intés számunkra is, hogy ne hagyjuk életünket megfertőzni a világ szellemiségével (Jakab 4:4).

Ézsau végül elhagyta az ígéret földjét, és a Szeir hegységében épített ki saját örökséget; leszármazottai az Edom nevet kapták. Az edomiták a kánaáni és más környező népekkel kötött házasságok révén eltávolodtak az isteni szövetség vonalától. Ahogyan az edomiták a Szeir hegyeinek látszólag bevehetetlen magaslatain biztonságban érezték magukat, úgy bíznak sokan mai napig a saját erejükben vagy anyagi biztonságukban, megalázva az egyszerű, Istenhez hű embereket (Abdás 1–3; Ézsaiás 28:15–21).

Az Írás így nyilatkozik sorsukról: „A Jákob öcséd ellen elkövetett erőszakért szégyen borul reád, és kivágatol mindörökre.” (Abdás 10–14; Ezékiel 35:1–7) Edom következetesen ellenállt Izraelnek: Jób fő vádlója, a témáni Elifáz is Ézsau utóda volt, ahogy a Dávid idejében élők vagy Heródes is Edom vonalához tartoztak. Edom mint nemzet a történelem során eltűnt, de prófétai előképe beteljesedik az utolsó ítéletben, amikor a gonoszság teljesen megsemmisül (Abdás 18).