Áron

A bibliai kronológia szerint Áron Egyiptomban született Amrámnak és Jókébednek (három évvel volt idősebb testvérénél, Mózestől). Idővel feleségül vette Elisebát, akitől négy fia született: Nádáb, Abihu, Eleázár és Ithamár. Áronnal kapcsolatban az első említést a Bibliában a 2Mózes 4:14–16-ban találjuk, amikor az Úr így szólt Mózeshez: „Nemde atyádfia néked a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő ékesen szóló, és íme, ő kijő elődbe, s mihelyt meglát, örvendezni fog az ő szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket... És ő beszél majd helyetted a néphez, és ő lesz néked száj gyanánt, te pedig leszel néki Isten gyanánt.” Mózest Isten hívta el, hogy szabadítsa ki Izrael népét az egyiptomi foszágból, de ő azzal hozott fel kifogást, hogy nehéz ajkú és nem tud jól beszélni; így lett Áron a szószolója.

A két testvér visszatért Egyiptomba, és Áron Mózes szószolójaként „elmondta mindazokat a beszédeket, melyeket mondott vala az Úr Mózesnek, és megcselekedte a jeleket a nép szemei előtt” (2Mózes 4:27–31). Ezt követték a fegyveres hatalmú egyiptomi uralkodó előtti megjelenések. Áron kimondta Isten ítéleteit Mózes utasításai szerint, és a megfelelő időben kinyújtotta a pálcát, ami jelezte a csapások kezdetét. Áron és Mózes egységben dolgoztak, és Isten támogatta őket. A tizedik csapás után, amely egyetlen házat sem hagyott meg siratás nélkül, a két testvér kivezette Isten népét a rabszolgaság földjéről.

Milyen értelemben prófétaiak Áron tettei? Mózes a Messiás, Jézus Krisztus előképe volt (Cselekedetek 3:20–23). Ezen események szellemi párhuzamaként Áron Isten népét szemlélteti, akik a leigázó világban élnek. Amiképpen Isten akkor elküldte Mózest és Áront a szabadulásért, úgy küldte el Jézus Krisztust is, hogy hívja ki és vezesse népét. Isten teljes hatalommal ruházta fel Krisztust, aki cselekedeteivel és áldozatával egyértelműen bizonyította, hogy Őt az Atya küldte.

Három hónappal az Egyiptomból való szabadulásuk után az izraeliták tábort ütöttek a Sínai-hegy előtt. Áront és néhány társát Mózessel együtt Isten megáldotta dicsőségének látomásával (2Mózes 24:9, 10). Ezután Mózes felment a hegyre, ahol negyven napig maradt, és megkapta az isteni parancsokat a nép vezetésére, részletesen megismerve a hajléktér (Sátor) felépítését és a papi szolgálat rendjét. Ekkor Isten Áront nevezte ki főpappá (3Mózes 8). Áron nem sajátította ki önmagának ezt a magas tisztséget, és nem is emberi akaratból választották ki, hanem maga az Úr hívta el erre a szolgálatra (Zsidók 5:4).

Negyven éven át szolgált ebben a tisztségben, hűségesen képviselve az Úr előtt Izrael tizenkét nemzetségét (2Mózes 39:6–14). Időnként azonban megkérdőjelezték a tekintélyét; emlékezetes eset Koré lázadása, aki szintén lévita volt. A föld megnyílt és elnyelte Korét meg az összeesküvőit. Ezt követően, hogy az Úr véglegesen bemutassa választását, a Sátorba tizenkét vesszőt tettek be a tizenkét nemzetség képviseletében. A Lévi törzse számára készült vesszőre Áron nevét írták. Másnapra ez a vessző kirügyezett, kivirágzott és mandulát termett, amivel kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Isten Áront és a Lévi törzsét választotta a szent szolgálatra. Áron kihajtott vesszejét őrzésül a szövetségládába tették (4Mózes 16; 17; Zsidók 9:4).

A főpap kötelezettségei mély prófétai jelentőséggel bírtak. Az engesztelés napján például a főpap áldozatot mutatott be a bűnökért, majd a vért bevitte a Sátor szentek szentjébe. Ebben Áron Jézus Krisztust, a mi főpapunkat szemlélteti, aki a saját vérével lépett be a mennyei szentélybe, hogy örök váltságot szerezzen számunkra (3Mózes 16; Zsidók 9:6–12, 22–28).

Áron sem volt bűntelen; ő is elkövetett súlyos hibákat. Amikor Mózes negyven napot töltött a Sínai-hegyen, a türelmetlen nép Áron ellen gyűlt össze, és ezt mondta: „Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk, mint lett dolga ama férfiúnak Mózesnek, aki minket Egyiptom földéből kihozott.” (2Mózes 32:1) Áron sajnálatos módon engedett a nép követelésének. Amikor azonban Mózes lejött a hegyről, és felkiáltott: „Aki az Úr mellett van, jöjjön hozzám!”, Lévi összes fia – beleértve Áront is – azonnal Mózes mellé állt. Ez arra tanít, hogy Isten népének minden helyzetben az Úr utasításaira kell várnia, ahelyett hogy a tömeg nyomására cselekedne. Egy másik alkalommal testvérével, Miriámmal együtt vétkezett, amikor Mózes ellen beszélt a felesége miatt (4Mózes 12).

Az izraeliták pusztai vándorlásának negyvenedik évében elértek a Hór hegyéhez. Áron ekkor 123 éves volt. Isten a következőket mondta Mózesnek és Áronnak: „Áron az ő népeihez takaríttatik: mert nem megy be a földre, amelyet Izrael fiainak adtam, mivelhogy ellenszegültetek az én szavamnak a versengésnek vizénél. Vedd Áront és Eleázárt, az ő fiát, és vezesd fel őket a Hór hegyére. És vetkeztesd le Áront az ő ruháiból, és öltöztesd fel azokba Eleázárt, az ő fiát...” (4Mózes 20:23–29) Így is történt: Áron meghalt a Hór hegyén, és a főpapi tisztségben a fia, Eleázár követte (mivel idősebb fiai, Nádáb és Abihu korábban meghaltak, amikor idegen tüzet ajánlottak fel az Úrnak). Az izraeliták harminc napig siratták Áront (4Mózes 20:29; 33:38, 39).

Az „Áron” név jelentése bizonytalan, de a hagyomány szerint összefügghet a nagysággal vagy a világossággal. Izraelben a papok feladata volt Isten törvényének tanítása, és ez a felelősség a hívőkre is érvényes ma. A Malakiás 2:7 így fogalmaz: „Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.”