Hitehagyás

A kereszténység kezdetekor két út állt azok előtt, akik ezt a népszerűtlen hitet vették fel: vagy megalkuvás nélkül ragaszkodnak Krisztus és a Szentírás tanításaihoz és alapelveihez, vagy a széles és könnyű út felé fordulnak, s kompromisszumot kötnek az akkori világgal. Az egyház átvett bizonyos vallási szokásokat és imádati formákat a kereszténység előtti pogány Rómából: a stólát és más pogány papi miseruhákat, a tömjén és a szenteltvíz használatát a megtisztítási ceremóniáknál, gyertyák és örökmécses égetését az oltár előtt, a szentek tiszteletét, a bazilika architektúráját, a római jogot mint az egyházi jog alapját, a Pontifex Maximus címet a pápa főpapi elnevezéseként, valamint a 4. században a latin nyelvet. Hamarosan már nem a római elöljárók, hanem a püspökök lettek a városokban a hatalom és a rend birtokosai; a metropoliták vagy érsekek támogatták – esetenként éppenséggel kiszorították – a tartományi kormányzókat; a püspöki szinódus pedig nemsokára a tartományi gyűlések helyébe lépett. A római egyház a római állam nyomdokaiban járt.

A római világgal szembeni ezen megalkuvó magatartás éles ellentétben áll Krisztus és az apostolok tanításaival. Péter apostol ezt tanácsolta: „Szeretteim!... írok néktek, hogy... emlékeztetéssel felébresszem tiszta gondolkodóképességeteket, hogy gondoljatok a szent próféták korábban mondott szavaira, valamint az Úrnak és Megmentőnek az apostolaitok által hirdetett parancsolatára. Ti azonban, szeretteim, minthogy ezeket előre tudjátok, vigyázzatok, nehogy a törvénnyel dacolók tévelygései elragadjanak benneteket és elveszítsétek állhatatosságotokat.” Pál pedig a következő világos tanácsot adta: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi szövetsége van az igazságosságnak és a törvénytelenségnek? Vagy mi közössége van a világosságnak a sötétséggel?... Ezért menjetek ki közülük és különüljetek el,... és tisztátalant ne érintsetek,... és én magamhoz fogadlak titeket.” (2Péter 3:1, 2, 17; 2Korinthus 6:14–17; Jelenések 18:2–5)

A görög filozófia beszivárgása

E világos figyelmeztetések ellenére a második századi hitehagyott keresztények a pogány római vallás díszruhájába öltöztek. Elfordultak a tiszta bibliai forrástól, helyette pogány öltözetet és címeket öltöttek magukra, s átitatódtak görög filozófiával. A 2. században a filozófiában jártas pogányok tömege árasztotta el a kereszténységet. Ezek csodálták a görögök bölcsességét, és hasonlóságokat véltek felfedezni a görög filozófia és a Biblia tanításai között. Néhányan úgy nyilatkoztak, hogy a filozófia Istennek az emberi értelmen keresztül adott különleges ajándéka a görögök számára, mint ahogy a Szentírás közvetlen kinyilatkoztatások által adott ajándék a zsidóknak. Az egyházatyák elkezdték módszeresen bizonyítani, hogy a Szentírás egyszerű szavai mögött a filozófusok azon tanításai rejlenek, amelyek az akadémián, a líceumban és a sztoában alkotott zavaros szakkifejezésekbe vannak beágyazódva.

Az ilyesfajta gondolkodásmód megnyitotta az utat ahhoz, hogy a görög filozófia és terminológia beszivároghasson a kereszténység tanításaiba, különösen a háromságtan és a halhatatlan lélekbe vetett hit terén. Az atyák két speciális szót kerestek a filozófiai szakkifejezések tömegében: az egyiknek azt kellett kifejeznie, hogy a háromság mindegyik tagja a másik kettőtől különböző egyén, a másiknak pedig azt, hogy a tagok voltaképpen egy egységet alkotnak. Azt azonban el kellett ismerniük, hogy a háromságot alkotó Isten fogalma olyan titok, amelyet az emberi értelem nem képes megfejteni. Pál viszont világosan felismerte az ilyen szennyeződésnek és a jó hír megmásításának veszélyét, amikor ezt írta: „Vigyázzatok, hogy senki zsákmányul ne ejtsen titeket bölcseletekkel és üres csalással az emberek hagyományai szerint, a világ elemi dolgai szerint és nem a Krisztus szerint.” (Galata 1:7–9; Kolossé 2:8; 1Korinthus 1:22, 23)

Az ember mindig is szerette volna megfejteni rövid és behatárolt létének talányát. A vallás többek között igyekszik kibékíteni az embereket azzal a ténnyel, hogy valamikor meg kell halniuk, mégpedig azáltal, hogy egy síron túli jobb életet vagy újjászületést ígérnek nekik. Szinte minden vallás arra a hitre támaszkodik, hogy az emberi lélek halhatatlan. E tanítások manipulálása révén a papi osztály könnyen alárendeltségben és a másvilágtól való félelemben tarthatta híveit, ajándékokat és adományokat préselve ki belőlük (vö. Máté 10:28; János 8:44; 1Timóteus 4:1, 2).

A papság és a hierarchia kialakulása

A hitehagyás másik ismertetőjele az volt, hogy az emberek visszahúzódtak a minden keresztényre vonatkozó általános szolgálattól – amit korábban Jézus és az apostolok tanítottak –, s azt a kereszténységben kialakult papi osztály és hierarchia privilégiumává tették (Máté 5:14–16; Róma 10:13–15; 1Péter 3:15). Az 1. században az apostolok más, szellemileg képesített jeruzsálemi keresztény vénekkel együtt irányították a gyülekezetet, és egyikük sem tartotta magát feljebbvalónak a másiknál (Galata 2:9).

Pálnak Timótheushoz írott leveléből kiderül, hogy a gyülekezetekben felvigyázók (görögül: episkopos, amiből a püspök szó származik) szolgáltak, akik szellemi értelemben vének (presbyteroi) voltak. Az 1. században ezek a férfiak nem alkottak különálló papi osztályt, nem viseltek megkülönböztető öltözetet, és minden gyülekezetben vének testülete vezetett, nem pedig egyetlen monarchikus vezető (Cselekedetek 20:17; Filippi 1:1).

Csak a 4. század elejétől alakult át a felügyelő szerepe olyan püspöki rendszerré, ahol a püspök a papok fölött uralkodott. Idővel a római püspök elnyerte a legfőbb püspök és pápa címet, Péter apostol önkinevezett utódaként – holott Péter maga határozottan visszautasította az emberi imádatot és a földi fensbbséget (Cselekedetek 10:25, 26; Máté 23:8–12).

Konstantin és a birodalmi vallás

A Római Birodalom vallási életében a fordulópont i. sz. 313-ban következett be, amikor Konstantin császár a milviai hídi csata után látszólag áttért a keresztény hitre. Konstantin támogatásával a kereszténység a birodalom hivatalos államvallásává vált. A keresztény püspökök adómentességet és állami ajándékokat kaptak, és a császár barátai a világ barátságát is elnyerték (Jakab 4:4).

Mivel Konstantin birodalmi egységet akart, fel kellett lépnie a teológiai viták ellen. A 4. század elején heves vita dúlt arról, hogy Krisztus (a Logosz) teremtett lény és alá van rendelve az Atyának (ahogy Arius és mások tanították), vagy pedig az Atyával egyenlő megtestesült Isten. Ezért Konstantin i. sz. 325-ben összehívta a **Niceai zsinatot**, ahol megfogalmazták a trinitárius gondolkodású Niceai hitvallást. A többségi teológia győzedelmeskedett, míg az Írásokhoz ragaszkodók vereséget szenvedtek. Ebből a teológiai folyamatból fakadt később Mária (Isten anyjaként való) tiszteletének túlzott felmagasztalása is.

Szakadások és a középkori egyház

Pál apostol megjövendölte, hogy a hitehagyás megosztottsághoz vezet (Cselekedetek 20:29, 30). A századok folyamán a katolicizmus dogmatikai és politikai okok miatt kettévakadt a nyugati (latin) és a keleti (görög) egyházra (1054-es nagy schisma), ami megalapozta a keleti ortodox egyházak létrejöttét.

A középkorban a bibliai igazságot kereső csoportok is feltűntek:

• A valdensek (XII. század): Pierre Waldo kezdeményezésére elvetették a papságot, a búcsúcédulákat, a purgatóriumot és a katolikus hagyományokat, arra törekedve, hogy az apostoli mintát kövessék.
• Az albigensek / katarok: Szintén a 12. században léptek fel, elvetve a háromságtant és a pokoltüzet, amiért III. Ince pápa keresztes hadjáratot indított ellenük, borzalmas mészárlásokat rendezve.

Az egyház az eretnekség elfojtására létrehozta az inkvizíciót. A világi hatóságokkal szorosan együttműködve a bíróságok máglyára küldték azokat, akik eltértek a hivatalos római dogmatikától, ezzel hosszú évszázadokra elfojtva a vallási szólásszabadságot.

Ám a legsötétebb üldözések közepette is megmaradtak olyan hűséges hívők, akik a Bibliát tekintették az egyetlen abszolút zsinórmértéknek. Az emberi hagyományok és a hatalmi mámor ellenére Isten Igéje fennmaradt, örökre megőrizve a tiszta evangélium magját az eljövendő reformáció számára.