Jób

Kritikusok szerint Jób könyve nem valós történet, hanem csupán egy allegorikus beszámoló, amely bizonyos erkölcsi elveket hivatott bemutatni, és Jób szerintük csak egy költött személy. A Szentírás azonban valós történelmi alakként tartja számon.

Isten olyan valós személyek mellett említi meg, mint Noé és Dániel, akiknek a létezése nem vonható kétségbe (Ezékiel 14:14–20). Jóbnak a bajban és a szenvedésben tanúsított kitartása pedig példaként áll az üldözött keresztények előtt (Jakab 5:11).

A beszámoló azzal kezdődik, hogy Jób igaz, istenfélő ember volt, aki Úz földjén lakott. Jób Ábrahám egyik leszármazottja volt (Náhór vonalán). Úz elvándorolt arra a vidékre, amely később a nevét kapta, északon letelepedve azon a területen, amelyet ma Arábia pusztájaként ismerünk, Palesztinától délkeletre; itt született meg sok évvel később Jób. Jób a káldeai Úrból származó őseitől ismerhette meg Ábrahám Istenét, és Isten maga így nyilatkozott róla: „Nincs hozzá hasonló a földön; feddhetetlen, igaz, istenfélő, és távol tartja magát a gonosztól.” (Jób 1:8) Jób Ábrahám után élt, és a hagyomány szerint Mózes írta meg a könyvét. Ez az időszak – a József halála és Mózes születése közötti hatvannégy éves szünetet kivéve – egy olyan korszak volt, amelyet a hűséges istenfélők láncolata jellemzett (Ezékiel 20:5–9). Jób megpróbáltatása valószínűleg ebben az időszakban történt, amikor nem volt hozzá hasonló odaadó ember a földön. A próbatétel idején közel hetvenéves lehetett, hiszen tíz gyermeke volt, akik közül többen már saját háztartással rendelkeztek (Jób 1:4). A próbatérteket követően még száznegyven évet élt, ami azt jelenti, hogy jócskán túlélt Mózest és a kivonulást is (Jób 42:16). Mózes valószínűleg akkor értesült Jób történetéről, amikor Egyiptomból a Midián földjére menekült (amely Úz földjétől délre feküdt), majd a negyvenéves pusztai vándorlás során rögzítette Jób könyvét.

Egy napon, amikor az égi hírnökök megjelennek az Úr előtt, Sátán is eljő közöttük. Isten így szólt hozzá: „Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön.” Ez a kérdés az Édenben felvetett alapvető kérdésre mutatott: arra, hogy az ember a legnehezebb próbák közepette is képes-e megőrizni a feddhetetlenségét. Sátán azonban vitába szállt ezzel, mondván: „Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent? Nem te vetted-e körül őt kerítéssel...?” (Jób 1:8–10) Lucifer azzal vádolta az embert, hogy csak önző érdekből, anyagi haszonért szolgálja Istent, és hogy Isten csupán „lekenyerezi” a teremtményeit. Isten ekkor – a vita eldöntése érdekében – megengedte Sátánnak, hogy korlátozottan próbára tegye Jóbot: „Íme, mindaz, amije van, a kezedben van...”

Sátán gyors egymásutánban csapásokat zúdított Jóbra: elrabolták az ökröit, szamarait és tevéit, a szolgái pedig vesztüket thették. Sőt, egy hatalmas szélvihar ledöntötte azt a házat, ahol a gyermekei mulattak, és mindnyájan meghaltak. Megőrizte-e Jób a feddhetetlenségét? Sátán vádjai hamisnak bizonyultak, amit Jób szavai is tanúsítanak: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1:12–22; Példabeszédek 19:1) Jób szenvedései Jézus Krisztust is előárnyékolják, aki gazdag létére szegénnyé lett érettünk (2Korinthus 8:9).

Sátán azonban nem adta fel. Ismét az Úr elé járult, mire Isten megkérdezte: „Még erősen áll az ő feddhetetlenségében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.” Sátán így felelt: „Bőrt bőrért; mindent, amije van, odaad az ember az életéért. De nyújtsd ki kezed, és vesd meg a csontját és a húsát: avagy nem átkoz-e meg szemtől szembe téged?” (Jób 2:3–5) Sátán ezután fájdalmas, iszonyatos fekélyekkel – valószínűleg a kor legkegyetlenebb leprájával – sújtotta Jóbot, aki a kínok miatt már a halált kívánta (Jób 2:7, 8; 7:5, 13–16; 16:8; 30:17).

Meg kell értenünk, hogy Isten népének a szenvedései soha nem Istentől erednek, hanem Sátántól, aki a hűségünket akarja megtörni. Jóbot meglátogatta három barátja: Elifáz, Bildád és Cófár. Hosszasan érveltek amellett, hogy a csapások saját titkos bűnei miatt sújtják. Jób azonban tisztában volt a szenvedése igazi okával: tudta, hogy a bajok Sátántól származnak a feddhetetlensége miatt, és nem azért, mert gonoszt tett volna. Jób nemcsak elhallgattatta a vádolókat, hanem hitről és Megváltóról tett bizonyságával vereséget mért Sátánra (Jób 32:12; 14:13–15; 19:25–27; 27:5).

Ezután Elihu szólalt meg, aki megrótta a barátokat, amiért elítélték Jóbot anélkül, hogy megértették volna a helyzetet (Jób 32:3). Végül maga Isten szólalt meg a forgószélből, emlékeztetve az embert a teremtett világ nagyságára és a saját kicsinységére.

A próbák kiállása után Jób kétszeresen visszakapta mindazt, amije volt. A barátainak pedig áldozatot kellett bemutatniuk, és Jób közbenjárását kellett kérniük a bocsánatért – ez előrevetíti azt, hogy a tévelygők csak a Krisztusba vetett hit és az Ő közbenjárása által nyerhetnek szabadulást (Cselekedetek 4:12). Ahogyan Jób mindenét elveszítette, majd dicsőségbe emelkedett, úgy Krisztus is áldozatot hozott, hogy aztán mindenek Ura és Királya legyen (Jób 42. fejezet).

„Én pedig a magam feddhetetlenségében járok; válts meg engem, és könyörülj rajtam!” (Zsoltárok 26:11; Jób 31:6)