A fáraó

Szabadok elnyomója

Az ókori Egyiptom királyai a hagyomány szerint a „fáraó” címet viselték, amelynek jelentése – az egyiptomi felfogás szerint – arra utalt, hogy úgy uralkodnak a földön, mint ahogy a legfényesebb nap az égen. A régmúlt története sok fáraó esetében homályos, főképpen az egyes dinasztiák váltakozásakor. A bibliai feljegyzés sem ad részletes történelmi névsort, mivel a legtöbb esetben egyszerűen csak a „fáraó” címen említi az egyiptomi királyokat; a Biblia ugyanis a történések prófétai jelentőségével és tanulságával foglalkozik, nem pedig a személyek puszta azonosításával.

A fáraó kifejezés a különböző bibliai korokban más-más uralkodót jelöl. Fáraó élt már Ábrahám idejében, majd egy igazságra hajlamos fáraó uralkodott József korában is, aki egy prófétai drámán keresztül Isten gondviselését szemléltette. Sokal később, József halála után jutott hatalomra az a fáraó, aki kegyetlenül elnyomta az izraelitákat. A felvigyázók sanyargatták és kizsákmányolták Jákob utódait, és a fáraó rendeletére a gyermekeiket is pusztították, hogy megtörjék az erejüket (2Mózes 1:7–22). Ez Mózes születésének idején történt. Nyolcvan évvel később, a kivonulás idején ez az elnyomás még mindig napirenden volt. Bár a történelem más-más uralkodót tulajdonít az elnyomás kezdetének és a kivonulásnak, a Szentírás figyelme elsősorban arra a híres fáraóra irányul, aki a kivonulás drámai eseményei alatt uralkodott.

Már az első szavak, amelyek ennek a fáraónak az ajkairól elhangzanak a bibliai feljegyzésben, jól mutatják azt a dacos magatartást, amelyet az isteni akarattal és a vallásszabadsággal szemben tanúsított – és amelyhez a pusztulásáig makacsul ragaszkodott: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (2Mózes 5:2) Amikor Mózes és Áron megjelennek az egyiptomi király előtt, és átadják Isten parancsát, hogy a nép vonuljon ki a pusztába áldozati ünnepet ülni, a fáraó semmibe veszi azt, és az imádatra fordított időt hiábavalónak, az állam érdekeivel ellentétesnek bélyegzi. Még a feladataikat is nehezíti, hogy elterelje a figyelmüket az isteni szolgálatról (2Mózes 5:1–9). Az ókori Egyiptom ezen uralkodója prófétai módon a jelenlegi gonosz világrendszert és Sátánt, a világ fejedelmét előárnyékolja (Jelenések 11:8; János 14:30; 2Korinthus 4:4). A világi hatalmak ma is gyakran felesleges időpazarlásnak tekintik az Isten tiszteletére szánt időt, ha az nem szolgálja közvetlenül az önző, materiális céljaikat.

A szabadok Istene azonban harcol a tiszta imádat szabadságáért (2Mózes 6:1–8). Mózes és Áron jelekkel és csodákkal igazolták az isteni hatalmat a fáraó előtt, de ő megkeményítette a szívét, és a mágusaival próbálta utánozni azokat (2Mózes 7:11). Ahogyan végül Egyiptom mágusai is kénytelenek voltak elismerni Isten ujjának nyomát, úgy fog a világ is megszégyenülni az idők végén (2Mózes 8:19; 9:11). A csapások idején a fáraó többször is ígéretet tett az izraeliták elengedésére, de amint a csapás megszűnt, megszegte a szavát, és folytatta az üldözésüket (2Mózes 8:8, 15, 28, 32).

Egy alkalommal a kétségbeesett fáraó így alkudozott: „Menjetek és mutassatok be áldozatot Istennek az országban (Egyiptomban).” Megengedte volna az imádatot, de nem úgy, ahogyan Isten elrendelte, hanem a világ szokásaihoz igazodva. Mózes azonban elutasította ezt a csapdát: „Nincs rendjén, hogy úgy cselekedjünk, mert ami az Úrnak, a mi Istenünknek áldozatul kedves, az útálatos az egyiptomiek előtt...” (2Mózes 8:25, 26) A Sátánt jelképező fáraó ma is ugyanezzel az álnok kompromisszummal próbálkozik: „Gyakorolhatjátok a vallásotokat, de tegyetek úgy, mint mások, alkalmazkodjatok a világ szokásaihoz.” Az igazi hívők azonban visszautasítják az emberi filozófiákkal kevert, látszólagos vallásosságot, és szellemben meg igazságban imádják Istent.

A csapások sorozata – a jégeső, a sáskák, majd a tapintható sötétség – után a fáraó egyre jobban sarokba szorult, és újabb alkudozásokba kezdett: engedte volna a férfiakat, de a jószágokat vagy a gyermekeket marasztalta volna. Mózes azonban hajthatatlan maradt: „Még a mi barmainknak is velünk kell jönniök; egy körömnyi sem marad el...” (2Mózes 10:24–26) A fáraó ugyanis csak a látszat kedvéért akarta őket elengedni, megfosztva őket az igazi, teljes körű istentisztelettel járó áldozattól.

Végül a tizedik csapás – az elsőszülöttek halála – megtörte Egyiptomot, és a fáraó elengedte a népet. Ám a szabadság ellensége hamar megbánta döntését; mozgósította haderejét, és az izraeliták után eredt. A Vörös-tenger vize azonban elborította a fáraót és seregét, s egyetlen harcos sem maradt életben (2Mózes 14:24–28). Mózes és Izrael ekkor győzelmi éneket énekelt az Úrnak: „Énekelek az Úrnak, mert felségesen fenséges; a lovat és lovasát tengerbe vetette!” (2Mózes 15:3–5)

Az ókori Egyiptom a bálványimádás és az isteni nép elnyomásának a jelképe volt (2Mózes 7:5; Nehémiás 9:10). Amikor a mai világrendszer (szellemi Egyiptom és Babilon) a tetőfokára hág az Isten népe elleni harcban, a fáraóhoz hasonlóan el kell pusztulnia (2Mózes 9:16).

„Jaj a pártos fiaknak... akik szövetséget kötnek [Egyiptommal]... hogy meneküljenek a fáraónak oltalmába... Hiszen Egyiptom ember és nem Isten, és lovai hús és nem lélek, és ha az Úr kinyújtja kezét, megtántorodik a segítő, és elesik a megsegített, és együtt mind elvesznek.” (Ézsaiás 30:1–3; 31:1–3)