A Biblia és a mitológia

Igaz, hogy a mítoszok közül néhány csak kitalált, de mások viszont tényeken alapulnak. Vegyük például azokat a világszerte megtalálható mítoszokat és legendákat, amelyeknek eredete a világméretű Vízözönre vezethető vissza, ami valóban megtörtént, s amiről a Biblia is beszámol. Az egyik ok, amiért érdemes behatóan tanulmányozni a mítoszokat, az, hogy olyan hitnézeteknek és szertartásoknak az alapját képezik, amelyek még ma is megtalálhatók a vallásokban. A halhatatlan lélekbe vetett hitet például nyomon követhetjük az ősi asszír-babiloni mítoszoktól az egyiptomi, a görög és a római mitológián keresztül egészen a kereszténységig, ahol a teológia egyik alaptanításává vált. A mítoszok arról tanúskodnak, hogy az ősi időkben az emberek isteneket kerestek és az élet értelmét kutatták. Ha közelebbről megvizsgáljuk a mítoszokat, megállapíthatjuk, hogy bizonyos dolgok, mint közös szálak, mindig visszatérnek: a teremtés, a Vízözön, a hamis istenek és félistenek, a lélek halhatatlansága és a napimádat.

Teremtésmítoszok

Nagyon sok teremtésmítosz létezik, de mindegyikből hiányzik a bibliai teremtésbeszámoló egyszerű logikája (1Mózes 1–2. fejezet). A görög mitológiában található elbeszélés például igen primitívnek tűnik. Hésziodosz volt az első görög, aki módszeresen lejegyezte a mítoszokat; Istenek születése című munkáját az i. e. 8. században írta. Ebben megénekelte az istenek eredetét és a világ keletkezését. Történetét Gaiával (Föld) kezdi, aki létrehozza Uranust (Ég). Hésziodosz meséli el a Homérosz által is ismert történetet arról, hogyan jelentek meg az istenek sorban egymás után az égben. Kezdetben Uranosz volt a legfőbb, buta elnyomta gyermekeit, ezért Gaia arra bíztatta fiát, Kronoszt, hogy herélje ki az atyját. Kronosz azután sorban elnyelte a saját gyermekeit egészen addig, amíg felesége, Rheia végül egy követ adott neki enni Zeusz helyett. Zeusz, aki Krétán nevelkedett fel, később arra kényszerítette apját, hogy kiköpje testvéreit. Velük és másokkal összefogva legyőzte Kronoszt és a titánokat, majd a Tartaroszba vetette őket.

A fenti görög mítosz úgy tűnik, sumér eredetű. A keleti történetekben megtaláljuk az istenek egymásutánjának, a kiherélésnek, az elnyelésnek és a kőnek a motívumát. Bár mindez más módon tér vissza, mégis megállapítható, hogy a Hésziodosz által meséltekkel mutatott hasonlóság nem véletlen; az ősi Mezopotámiában és Babilonban kell keresnünk sok olyan mítosznak a forrását, amely más kultúrákat áthatott.

Nem mindig könnyű meghatározni, mit tartalmaztak a kínai nép vallási mítoszai, mivel az i. e. 213–191 közötti időszakban sok írott feljegyzést megsemmisítettek. Néhány mítosz mégis fennmaradt, például az, amelyik a Föld keletkezéséről szól: megtudjuk, hogy a káosz olyan volt, mint egy tyúktojás, sem az Ég, sem a Föld nem létezett. A tojásból született meg Pan-ku, s közben a nehéz elemekből elkészült a Föld, a könnyű elemekből pedig az Ég. Pan-kut medvebőrbe vagy levélköpenybe öltözött törpeként ábrázolják; naponta körülbelül 3 méterrel nőtt a távolság a Föld és az Ég között 18 000 éven át, s Pan-ku ugyanilyen gyorsan növekedett, így teste kitöltötte a teret. Amikor meghalt, testének különböző részei a természet különböző elemeivé váltak, a rajta levő bolhákból pedig létrejött az emberiség.

Egy dél-amerikai inka legenda azt beszéli el, hogyan adta egy mitikus teremtő minden nemzetnek a maga nyelvét: „Ő adta minden nemzetnek azt a nyelvet, amelyen beszélniük kellett... ő adta a létezést és a lelket mindennek, a férfiaknak és a nőknek is, és minden nemzetnek azt parancsolta, hogy süllyedjen a föld alá. Ezért minden nemzet eltűnt a föld alatt, és azon a helyen bukkant fel újra, amelyet a teremtő kijelölt a számára” (Cristóbal de Molina: The Fables and Rites of the Yncas című művéből idézi a South American Mythology). Ebben az esetben úgy tűnik, hogy ennek az inka mítosznak az eredeti magja a nyelvek bábeli zűrzavaráról szóló bibliai beszámoló (1Mózes 11:1–9).

A Vízözön

Körülbelül i. e. 2500-ban, vagyis mintegy 4500 évvel ezelőttre vezet vissza bennünket a Biblia, amikor beszámol arról, hogy Isten lázadó szellemfiai emberi alakban materializálódtak, és feleséget vettek maguknak. Ezekből a természetellenes kapcsolatokból születtek az erőszakos nefilimek, azok a hatalmasok, akik régtől fogva híres emberek voltak. Törvénytelen viselkedésük olyan erősen befolyásolta a Vízözön előtti világot, hogy Isten ezt mondta: „Eltörlöm a föld színéről az embereket, akiket teremtettem... mivel igazán sajnálom, hogy létrehoztam azokat.” Noé azonban kegyet talált Isten szemében. A beszámoló azután bemutatja, milyen pontosan meghatározott és gyakorlati lépéseket kellett tennie Noénak annak érdekében, hogy önmagát, valamint családját és a különböző állatfajokat megmentse a Vízözöntől (1Mózes 6:1–8, 13–8:22; 1Péter 3:19, 20; 2Péter 2:4; Júdás 6).

A Vízözön előtti eseményeknek a Mózes első könyvében található leírását a mai kritikusok mítosznak bélyegzik. Hithű férfiak, mint például Ésaiás, Ezékiel, Jézus Krisztus, valamint Péter és Pál apostolok azonban hitelesnek fogadták el a Noéról szóló történelmi beszámolót. Igaz voltát az is alátámasztja, hogy tartalma világszerte oly sok mitológiában tükröződik vissza, a Gilgames-eposzban éppúgy, mint a kínai, valamint az azték, az inka és a maja mitológiában (Ésaiás 54:9; Ezékiel 14:20; Máté 24:37; Zsidók 11:7).

Ha a történelem kerekét mintegy 4000 évvel visszaforgatjuk, rábukkanunk egy híres akkád mítoszra, a Gilgames-eposzra. Ismereteink elsősorban azon az ékírásos szövegen alapulnak, amely az ősi Ninive uralkodójának, Asszurbanipalnak könyvtárából való (i. e. 668–627). Az eposz Gilgames hőstetteinek története, akit félistenként ábrázolnak. Az eposz egyik változatában ez áll: „Falakat építtetett Urukban, nagy városfalakat, és Szent Éanna templomát Anunak, az égbolt istenének és Istarnak, a szerelem és a háború úrnőjének.” Gilgames azonban nem volt éppen kellemes teremtmény a körülötte élők számára; Uruk lakói így panaszkodtak az isteneknek: „Gilgames vágya nem hagy szüzeket azok szeretőinek, zaklatja a hős leányát, a nemes feleségét.”

Mit tettek az istenek válaszul az emberek tiltakozására? Aruru istennő megteremtette Enkidut, Gilgames földi vetélytársát, ők azonban ellenségek helyett jó barátok lettek. Egy idő után Enkidu meghalt, az összetört lelkű Gilgames pedig így kiáltott: „Ha meghalok, nem olyan leszek-e, mint Enkidu? Bánat telepedett a lelkemre. Félve a haláltól, barangolok szerte a pusztában.” Fel akarta fedni a halhatatlanság titkát, és elhatározta, hogy megkeresi Utnapistit, az özönvíz túlélőjét. Gilgames végül megtalálta Utnapistit, aki elmesélte neki a vízözön történetét. Az ékírásos szöveg Vízözöntáblaként ismert 11. táblája szerint Utnapisti beszámol azokról az utasításokról, amiket kapott: „Rombold le ezt a házat, és építs egy hajót! Add fel a gazdagságot, és keresd az életet!... Vidd be a hajóba minden élő magvát!” Nem emlékeztet ez némiképp a Noéról és a Vízözönről szóló bibliai beszámolóra? De Utnapisti nem adhatott Gilgamesnek halhatatlanságot; Gilgames csalódottan tért vissza Urukba, és a történet az ő halálával fejeződik be. Az eposz fő gondolata a halál és a túlvilág szomorúsága, hiszen ezek az ősi emberek nem találták meg az igazság és a remény Istenét. Azonban az eposz kapcsolata a Vízözön előtti időszakról szóló egyszerű bibliai leírással teljesen nyilvánvaló.

Az egyik, még a Gilgames-eposznál is korábbi sumér mítoszban megjelenik Ziuszudra, akit a bibliai Noéhoz hasonlóan jámbor, istenfélő királyként ábrázolnak, s aki állandóan az isteni kinyilatkoztatást kereste (Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament). E szerzők szerint ez a mítosz bizonyult a bibliai anyaghoz legközelebb állónak és ahhoz legmeglepőbben hasonlónak a mostanáig feltárt egyéb sumér írások közül. A babiloni és az asszír civilizációkra később alapvetően a sumér civilizáció gyakorolt hatást.

A China A History in Art című könyvben azt olvashatjuk, hogy az ősi Kína egyik uralkodója, Jü volt a győztes a Nagy Vízözön felett, aki csatornákon át folyókba és tengerekbe vezettette a vizet. Erre a fontos időszakra tíz császárt jelöl meg a korai Csou-korszakról szóló mítosz, ami az ősi sumér királylista helyi átalakításának tűnik. A Vízözön története Amerikában is felbukkan (például Mexikóban, az aztékok korában, az i. sz. 15. és 16. századból).

Az azték mitológia négy korai világkorszakról beszél, amelyek közül az elsőben óriások lakták a földet (ez a nefilimekre emlékeztet, 1Mózes 6:4). Ebben a mitológiában is találunk egy ősi özönvízmondát, amelyben az áll, hogy a fent lévő vizek egybeolvadtak a lent lévőkkel, elmosva a látóhatárt, és mindent egy időtlen, mérhetetlen óceánná téve. Az esőt és a vizet Tlaloc isten uralta, akinek áldozatául feláldozott emberek vérére és könnyeire volt szükség. Egy másik monda szerint a negyedik korszakot Chalchihuitlicue, a vízistennő uralta, akinek világegyetemét egy vízözön pusztította el, az embereket pedig az mentette meg, hogy hallá váltak.

Az inkáknak is megvannak a maguk vízözönmondái: az özönvizet rendszerint kapcsolatba hozzák a teremtéssel és isteni büntetéssel, amely elpusztította az addigi emberiséget, lehetővé téve egy új faj megjelenését. A maják saját vízözönmondájában egy világméretű özönvízről vagy haiyococab-ról van szó, aminek jelentése: víz a föld felett. A guatemalai indiánok a vízözönt Butic-nak nevezik (sok víz áradata), s ezen a végső ítéletet értették. Sok más vízözönmonda létezik még szerte a világon, de ezek mind megerősítik azt a történelmi eseményt, amiről a Mózes első könyve beszámol.

A lélek halhatatlansága

Természetesen nem minden mítosz alapszik tényen vagy a Biblián. Az ember, miközben Istent kereste, hagyta magát becsapni a halhatatlanság illúziója által. A halhatatlan lélekben való hit évezredeken át nemzedékről nemzedékre maradt ránk. Az ősi asszír-babiloni kultúra emberei hittek egy túlvilágban: a föld alatt, az Apszú végtelen mélységén túl feküdt a pokoli lakhely (a vissza nem térés földje), ahol az örök sötétségben a halottak lelelkei – az edimmu-k, melyeket szárnyköntösbe öltözött madarakként képzeltek el – teljes összevisszaságban éltek Ereskigal istennő uralma alatt.

Az egyiptomiaknak is megvolt a maguk elképzelése: a léleknek meg kellett méretnie Maat, az igazság istennője ellenében (Anubisz vagy Hórusz segédkezett ebben). Ha a lélek elnyerte Ozirisz helyeslését, részesülhetett az istenek boldogságában. Hasonlóképpen az ősi kínai mitológiában is találunk utalást a halál utáni továbbélésre és az ősök imádatára, ami gyakran emberáldozatokhoz vezetett (például Sang-királyok eltemetése szolgákkal együtt) (Prédikátor 9:5, 10; Ésaiás 38:18, 19).

A görög mitológiában a sötétség alvilágának ura Hadész volt. A halottak lelke a Styx folyón át jutott oda Kharón révén, akinek a révnél pénzérmét (obolost) fizettek; akik nem tudtak fizetni, a folyó rossz oldalán maradtak. A görög mitológia és a filozófusok, például Platón (i. e. 427–347) eszméi erősen befolyásolták a korai hitehagyott keresztény gondolkodókat, akik elfogadták a lélek halhatatlanságának bibliai alappal nem bíró tanítását.

Az aztékok, az inkák, a maják és számos afrikai nép is hitt a lélek halhatatlanságában, vagy abban, hogy a halottak a láthatatlan törzsi tagokként tovább élnek (Bírák 16:30; Ezékiel 18:4, 20). A délkelet-afrikai maszaiak Ngai teremtőben hisznek, míg a zuluk mítosza Unkulunkuluról, az első emberről szól, aki elküldte a halál üzenetét a kaméleon és a gyík révén, így azóta egyetlen ember sem kerülhette el a halált.

Napimádat és emberáldozatok

Az egyiptomi mitológia istenek sokasága mellett a Nap imádatához is eljutott: Rá (Ámon-Rá) az ég szuverén ura volt, aki csónakon utazott keletről nyugatra. Az aztékok, az inkák és a maják napimádatának közös jellemzője volt az emberáldozat. Az aztékok Tezcatlipoca napistennek és Xiuhtecutli tűzistennek mutattak be véres áldozatokat (például foglyok szívének kivágását). Az inkák szintén gyermekeket és állatokat ajánlottak fel a napistennek, Intinek és a teremtő Viracochának.

Mitikus istenek és istennők

A legismertebb egyiptomi istentriád tagjai Ízisz (isteni anyaság), Ozirisz (férj és halottak istene) és Hórusz (sólyomként ábrázolt fiuk) voltak. Ízisz gyermekét tápláló alakja kísértetiesen emlékeztet a későbbi keresztény ábrázolásokra. Hathor a szerelem, öröm és zene istennője volt, akinek születésnapján az egyiptomiak énekléssel és lerészegedéssel ünnepeltek. Az egyiptomi panteonban sok állatisten is szerepelt (bika, kos, béka, tehén, krokodil) (Róma 1:21–23), amelyeket Isten a tíz csapás által megalázott, amikor az izraelitákat kiszabadította Egyiptomból (2Mózes 7:14–12:36).

Róma az ősi Görögországtól sok istent vett át erényeikkel és hibáikkal együtt (Venus, Flora, Bacchus, Mercurius, Apolló, Jupiter), amelyek erkölcsi szintje a császárok (Tiberius, Néró, Caligula) kicsapongásaihoz vezetett. Emellett imádták a perzsa Mithrast, a szíriai Atargatist, valamint gyakorolták a tauroboliumot (megfürdést egy feláldozott bika vérében a bűnöktől való megtisztulás reményében) (Cselekedetek 19:23–28).

Keresztény mítoszok és legendák?

Néhány modern kritikus szerint a keresztény hit is tartalmaz mítoszokat; sokan Jézus szűztől születését, csodáit, feltámadását – sőt magát a létezését – is legendának tartják, Joseph Campbell mitológiai szakértőhöz hasonlóan vízistenekhez vagy napistenekhez hasonlítva őt. Ez a kétkedés azonban ellenkezik a történelmi tényekkel.

A zsidó történész, Flavius Josephus (i. sz. 37–100) beszámol az Keresztelő Jánosról és annak haláláról (Márk 1:14; 6:14–29), valamint igazolja Jézus történelmi létezését is: „Élt egy bizonyos Jézus, egy bölcs ember... akit a tanítványai Isten fiának hívtak... Pilátus elítélte...” (Márk 15:1–5, 22–26; Cselekedetek 11:26).

Ezért írhatta Péter apostol szilárd meggyőződéssel: „Nem, nem ravaszul kitalált hamis történetekkel ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és jelenlétét, hanem azzal, hogy szemtanúivá lettünk a felmagasztalásának...” (2Péter 1:16–18). Az emberi szakértők véleménye és Isten Szava közötti ellentétben a bibliai alapelv érvényesül: „Mi a helyzet tehát? Ha némelyek nem hittek, hitetlenségük talán hiábavalóvá tette Isten hűségét? Távol legyen! Sőt, Isten legyen igaz, még ha minden ember hazug lenne is...” (Róma 3:3, 4).

Ez a rövid bepillantás a világ mitológiáiba megmutatta azokat a közös vonásokat, amelyek egészen Babilonig (Mezopotámia), a legtöbb vallás bölcsőjéig vezethetők vissza. Közös szálakat találunk a teremtésben, a vízözönben, a nefilimekben, a napimádatban és a lélek halhatatlanságában. Ezeket a bibliai álláspontból tökéletesen meg tudjuk magyarázni: a Vízözön után, több mint 4200 évvel ezelőtt az emberiség Isten parancsára a mezopotámiai Bábelből szóródott szét (1Mózes 11:1–9). Bár nyelveik és törzseik különböztek, korai történeti és vallási ismereteik azonosak voltak. Az évszázadok során ezek az ismeretek az egyes kultúrákban eltorzultak, kiszíneződtek, és számtalan mondát, legendát, mítoszt eredményeztek, amelyek messze eltávolodtak a bibliai igazságtól.

Felhasznált irodalom: E. H. Broadbent: Zarándok gyülekezet