Mi az ember?

Zsoltár 8:5–9 Mi az ember, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt. Uralmat adtál neki kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél: juhokat és mindenféle barmokat, és a mezőnek vadjait is; az ég madarait, és a tenger halait, és mindent, ami a tenger ösvényein jár. Ezek a szavak a valóságban jövendölések voltak, amint Pál apostol mutatja a Zsidók 2:5–10 versekben: Isten fiára mondja, aki az ember Krisztus Jézus lett, aki az ember Fiának is neveztetett, és aki megkoronáztatott dicsőséggel és tisztességgel a mennyben (Máté 16:13, 27, 28; 1Timóteus 2:5, 6).

Az Úr Isten formálta az embert a földnek porából, és lehellett az ő orrába életnek leheletét; és így lett az ember élő lélekké. (1Mózes 2:7). Az ember két dolog összetételéből áll, névszerint a földnek porából és az életnek leheletéből. E két tényező egyesülése hozta létre a teremtményt, akit embernek nevezünk. A halak, a madarak és az állatok szintén az élő lélek kategóriájába tartoznak, hiszen a teremtmény és az élet kifejezések ezekre is vonatkoznak (1Mózes 1:20, 30). Az állatok, akárcsak az emberek, lelkek: 4Mózes 31:28 És vedd részt az Úrnak a hadakozó férfiakból, akik hadba mentek: ötszázból egy lelket az emberek közül, az ökrök közül, a szamarak közül, és a juhok közül.

Az ember attól magasabb rendű alkotás, hogy közvetlen feladatot és uralmat kapott az alacsonyabb rendű állatok felett (Prédikátor 3:18–21; 1Korinthus 15:45). A Bibliában a lélek szó a héber nephesh szóból és a görög pszükhé szóból származik. A nephesh 745-ször fordul elő a Héber Szentírásban, a pszükhé pedig 102-szer a Görög Szentírásban (Westcott és Hort görög szövege alapján). Egyetlen olyan szöveget sem találni, amelyben a lélek alapjául szolgáló eredeti szavak bármelyike összeköttetésben lenne a halhatatlan, örökké tartó, örökkévaló kifejezésekkel. Nincs egyetlen olyan Bibliavers sem, amely kijelentené, hogy az emberi lélek természeténél fogva halhatatlan. A nephesh és a pszükhé szavakat a fordítók többféleképpen ültetik át a Bibliában, mivel a lélek tevékenységét, működését vagy tulajdonságait fejezik ki: így némely esetben olyan kifejezésekkel találkozunk, mint az élet, elme, szív, étvágy, test vagy önmaga.

Tehát az emberi lélek halandó, amit a Szentírás bőségesen alátámaszt. Egy halhatatlan lélek logikusan nem halhat meg, Isten Igéje azonban az Ezékiel 18:4-ben így szól az emberről: Íme, minden lélek az enyém; úgy az atyának a lelke, mint a fiúnak a lelke az enyém: amely lélek vétkezik, annak meg kell halnia. A Héber Szentírásban legalább ötvennégy olyan szöveg van, ahol a nephesh (lélek) úgy szerepel, hogy meg lehet ölni. Példa erre a Józsué 10:28–39, ahol hét esetben említik, hogy a lélek megöletett, legyilkoltatott vagy elpusztíttatott.

A Héber Szentírásban 243 alkalommal a nephesh szó személyekre, mint halandókra van alkalmazva, akik alá vannak vetve a halálnak, de meg lehet őket menteni és kiszabadítani, hogy tovább éljenek. Ennek egyik példája a Zsoltár 22:20, 29 verse: Szabadítsd meg kardtól a lelkemet, és az egyszerszülöttemet a kutya hatalmából! ... És nem tudja senki életben tartani a saját lelkét. A Görög Szentírásban a pszükhé szó ugyanezzel a jelentéstartománnyal bír.

A lélek (*nephesh*) mellett a szellem (*rúach*) fogalma

A bibliai antropológia pontos megértéséhez elengedhetetlen, hogy megkülönböztessük a lelkünket a szellemünktől. A héber Szentírásban a rúach, míg a görögben a pneuma szó jelöli a szellemet vagy az életerőt. Míg a nephesh magát az élő, lélegző egész teremtményt (embert vagy állatot) jelenti, addig a rúach az Isten által beléheltetett életerőre vagy dinamikus energiára utal. Amikor a Biblia azt mondja a halálról, hogy a „szellem visszatér Istenhez, aki adta” (Prédikátor 12:7), az nem egy öntudatos, gondolkodó, különálló szellemi személyiséget vagy halhatatlan entitást jelent, hanem azt az isteni életerőt, amely fenntartotta a testet. Ez a szellem önmagában nem képes érzelmekre vagy tudatos létezésre a testtől függetlenül; csupán az élet alapeleme, amely visszatér Istenhez, amikor az ember meghal.

Ésaiás 53. fejezete, amely a Messiás szenvedéséről szóló jövendöléseket tartalmazza, gyönyörű példát ad a lélek szó használatára. A 10–12 versekben olvassuk: Tetszett az Úrnak megtörni őt, betegséggel sújtotta; de ha áldozatul adja lelkét a bűnért, meglátja magvát, meghosszabbítja napjait, és az Úr akarata teljesül által kezén. Lelkének gyötrelme után megelégedett lesz; ismeretével igaz szolgám sokakat igazzá tesz, és bűneiket ő viseli. Ezért részt osztok neki a zsákmányból a nagyokkal, mivel halálra adta lelkét, és a bűnösök közé számláltatott, pedig sokak bűnét hordozta, és közbenjárt a bűnösökért. A váltság tana is azt bizonyítja, hogy az ember (Ádám) volt az, aki vétkezett, és az ember megváltásához egy megfelelő emberi életnek (léleknek) kellett feláldoznia magát. Krisztus azáltal, hogy kiöntötte lelkét halálra, megszerezte a váltságdíjat az emberiség számára, hiszen földi élete során ő maga is halandó ember volt.

A Görög Szentírásban a Máté 10:28 bemutat egy olyan példát, ahol a lélek szót a jövőbeli életre vonatkozóan használják: És ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem ölhetik meg; hanem attól féljetek inkább, aki a lelket és a testet is elpusztíthatja a Gyehennában. Féljük az Istent, mert ő képes elpusztítani nemcsak a jelenlegi emberi életünket, hanem a jövőbeli feltámadási reménységünket is. A Gyehennában való elpusztulás azt a végleges halált jelenti, amelyből nincsen feltámadás a lélek számára egy jövőbeli életre.

A történelmi háttér: Hogyan szivárgott be a görög filozófia a kereszténységbe?

Bár a Biblia az ember halandóságát és a feltámadás általi örök élet reménységét tanítja, a köztudatban élő „természetes lélekhalhatatlanság” tana nem a Szentírásból, hanem az ókori görög filozófiából származik. Az ősi héber kultúrában az ember egységes egész volt, ahol a halál a teljes lét megszűnését (vagy az alvilági csendet) jelentette, és a remény kizárólag a halottak feltámadásához kötődött. Amikor azonban a kereszténység a Kr. u. első századok folyamán kilépett a zsidó közegből, találkozott a hellenisztikus kultúrával. A görög filozófusok – különösen Platón és az újplatonisták – azt tanították, hogy az ember teste csupán egy ideiglenes börtön, amelyben egy isteni eredetű, halhatatlan lélek lakozik, amely a test halála után azonnal tovább él a szellemvilágban.

Ez a pogány filozófiai koncepció fokozatosan beivódott a korai egyházi gondolkodásba (a kereszténység hellenizálódása során), ahogy a teológusok megpróbálták a bibliai tanításokat összeegyeztetni a görög gondolkodással. Ennek a folyamatnak a hatására a bibliai feltámadásba vetett hitet a középkorra nagymértékben felváltotta az a nézet, hogy a lélek a halál pillanatában azonnal mennybe vagy pokolra jut. Ezzel a teológiai fordulattal a vallásos hagyomány átvette a platonista antropológiát, elhomályosítva a bibliai tanítást arról, hogy a halhatatlanság nem veleszületett tulajdonság, hanem kizárólag Isten ajándéka a feltámadáskor.

Pál apostol két kijelentésében hivatkozik Istenre és Jézus Krisztusra úgy, mint akiknek eredendő halhatatlanságuk van. Az egyik az 1Timóteus 1:17-ben található: Az örökkévaló Királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön-örökké! Ámen. A másikat az 1Timóteus 6:16-ban olvassuk: Kinek egyedül van halhatatlansága, aki megközelíthetetlen világosságban lakozik; akit az emberek közül senki sem látott, meg nem láthat: akinek tisztelet és örökkévaló hatalom méltatik! Ámen. Ebből látszik, hogy valójában csak egyedül Isten volt mindig halhatatlan, és ő ajándékozott halhatatlanságot Jézus Krisztusnak a feltámadásakor.

A halhatatlanság egy olyan kincs, amelyet a hívő keresztény keres: Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel fizet (Róma 2:7). Azok, akik méltónak találtatnak arra, hogy részesüljenek az első feltámadásban, Pál szavai szerint megújulnak: Mert szükséges, hogy e romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. És mikor e romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó test halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül az írás szava: Elnyeletett a halál diadalmaskodva. (1Korinthus 15:53, 54). Jézushoz hasonlóan a keresztények sem a halál pillanatában, hanem a feltámadáskor kapják meg a halhatatlanságot.

A 2Timóteus 1:10 így fogalmaz: Megjelent pedig most a mi Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, és az evangélium által világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot. A katonai vagy apokrif iratokban (mint például az Ecclesiasticus / Sirák fia) bár előfordulnak hasonló gondolatok – például a 17:29-ben: Az ember fia nem halhatatlan –, a bibliai tanítás kizárólag az apostoli kánonra támaszkodik.

A Szentírás határozottan mutatja, hogy a halhatatlanság eredetileg egyedül Isten tulajdona volt. Krisztus Jézus volt az első ember, aki halhatatlanságot kapott mint jutalmat, és ez a kegyelem megadatik mindazoknak is, akik az Ő testéhez, a gyülekezethez tartoznak. Az ember jelenleg bűnös és halandó, akinek végső sorsa a halál lenne. Isten világos parancsot adott a tökéletes Ádámnak: De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejtesz abból, bizony meghalsz. (1Mózes 2:17). Ádám megszegte ezt a parancsot, és ezzel önmagára, valamint utódaira a halál ítéletét hozta. Ha a tökéletes Ádám nem vétkezett volna, lehetőségük lett volna arra, hogy örökké éljenek a földön. Az 1Mózes 2:17-ben Isten nyomatékosan hangsúlyozta a halálos ítéletet: Bizony meghalsz. Nincs semmi alapja annak a feltételezésnek, hogy Isten úgy értette volna: Ádám csak testileg hal meg, de a lelke tovább él örökké. Az egyetlen hely, ahol a Biblia azt jegyzi fel, hogy az engedetlen ember mégsem hal meg, a kígyó szava az 1Mózes 3:4-ben: Bizony nem haltok meg. Ebből látszik, hogy a kígyó (az Ördög) a szerzője annak a tanításnak, amely szerint az emberi léleknek veleszületett, elpusztíthatatlan halhatatlansága van.

Vajon van-e különbség az ember és az állat halála között a biológiai végkifejtet tekintve? A Prédikátor 3:19–20 így felel erre: Mert az ember fiainak sorsa olyan, mint az állatok sorsa; egy a sorsuk: amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is; ugyanaz a lélek [lehelet/életerő] van mindegyikben, és az embernek nincs előnye az állattal szemben, mert minden hiábavalóság. Mindenki egy helyre megy: mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz ismét. Az ember haláláról pedig a Zsoltár 146:4 ezt mondja: Kimegy a lehellete, visszatér a földjébe, és azon a napon elvesznek az ő gondolatai.

Mi tehát az ember? Egy mulandó porszemet és füstöt idéző teremtmény, de Jézus Krisztusban ott a remény: az örök élet bizonyossága. A Róma 6:23 így tanúsítja: Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ha valaki bűneit megbánva Istenhez fordul Jézus Krisztus által, és keresi az igazságosságot és az alázatot, az örök életet nyerhet az Ő eljövendő országában (Sofóniás 2:3).