Bibliai régészet – Az új felfedezések a Bibliát igazolják

Krisztus azt mondta a második eljövetelét megelőző eseményekre vonatkozó nagy beszédében: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak” (Mt. 24:35). Ezek a szavak kiállták az évszázadok próbáját.

A Bibliakritika fénykorában, a századforduló körül a legtöbb tudós élvezettel javítgatta a Biblia szövegét, amit alapjában véve megbízhatatlannak tartott. A Septuaginta (az Ószövetség legrégibb görög fordítása) és más ókori fordítások segítségével, valamint egy kis leleményességgel és ügyességgel a Biblia szövegét úgy átdolgozták, hogy az eredeti sok esetben felismerhetetlenné vált.

Minden teológus fő feladatának tekintette, hogy azonosítsa az Ószövetség könyveinek forrásait és szerzőit. Köztudott, hogy a Bibliakritika nem Mózest tekinti Mózes öt könyve szerzőjének; tulajdonképpen az az uralkodó nézet, hogy az Ószövetség könyveinek többségét közvetlenül a babiloni fogság előtt, alatt, illetve után írták. A Bibliakritika aranykorában kiadtak olyan Bibliákat, melyekben az egyes bibliai könyvek különböző szerzőknek tulajdonított szakaszait különböző színekkel jelölték a nyomtatásban. Ilyen ún. „szivárványos” Bibliák a 19. század folyamán, valamint a 20. század elején voltak divatban.

Jól ismert tény, hogy Ésaiás könyvét ízekre szedte a Bibliakritika, két vagy három „Ésaiást” különböztetve meg. Dániel könyvéről természetesen kijelentették, hogy a makkabeusi korban írták, a Prédikátor könyvét pedig még később; az Ószövetségnek csak nagyon kevés könyve kerülte el a „tudományos boncolást”. Arról, hogy milyen önkényesen végezték ezt a munkát, bárki meggyőződhet, aki az Ószövetség egy adott könyvéről szóló két-három kritikai művet összehasonlít. Ebből kitűnik, hogy ezek a szerzők a szöveg egyes részeit nem tekintik hitelesnek, saját elképzelésük szerint javítják és „tisztogatják”, mindezt anélkül, hogy bármelyik kettőnek a véleménye megegyezne a szöveg torzulására, illetve keletkezésére nézve. Olyan szakaszokat, melyeket az egyik tudós későbbi eredetű szerkesztői kiegészítéseknek tart, a másik az eredeti szöveg részének tekinti, és bárhol kezdi is javítgatni két tudós ugyanazt a szövegrészt, biztos, hogy különböző eredményre jutnak. Ez megzavarja az olvasót, aki azt hiszi, hogy el kell fogadnia a tudósok véleményét, tekintettel azok tudományos felkészültségére és tekintélyére. Ahelyett, hogy az ilyenfajta tudományos tevékenység értékét vonná kétségbe, a Biblia szövegének megbízhatóságába vetett hite rendül meg, és már nem erény a szemében, ha valakinek az Ószövetségre alapozott meggyőződése van.

Az Újszövetség tudósai sem akartak lemaradni ószövetségi kollégáik mögött, és bár később fogtak a Bibliakritika műveléséhez, nem kisebb buzgalommal és elszántsággal láttak munkához. Félretéve minden, az Újszövetség könyveinek apostoli szerzőségére vonatkozó hagyományos nézetet, nekiláttak az „igazi szerzők” felkutatásának. A kritikai tudomány csúcspontját Ernest Renan és David Friedrich Strauss könyvei jelentették, akik Jézus élettörténetét csupán regénynek tekintették; néhányan még Krisztus létezésének történelmi tényét is vitatták, és volt idő, mikor az evangéliumokat, leveleket vagy a Jelenések könyvét apokrif iratnak tekintették.

Ilyen állapotok uralkodtak a legtöbb európai protestáns egyetemen 1840-ben, amikor Konstantin Tischendorfot, egy fiatal, konzervatív szemléletű tudóst a lipcsei egyetem professzorává neveztek ki. Tanulmányai folyamán arra a meggyőződésre jutott, hogy az újszövetségi kutatásokban leginkább egy, az addig ismertnél régebbi kéziratra lenne szükség. Akkoriban a reformáció kora óta használatos Textus Receptus volt a legrégibb ismert kódex, amely viszont meglehetősen kései és pontatlan kéziratokon alapult. Tischendorf élete feladatának tartotta a legrégebbi létező újszövetségi kézirat felkutatását és kiadását, azt remélve, hogy ilyen módon igazolni lehetne, hogy a Biblia szövege lényeges eltérések, változások nélkül maradt fenn Krisztus és az apostolok idejétől napjainkig. Meg is valósította tervét: tulajdonképpen többet tett az Újszövetség szövegéért, mint bárki más az apostolok korától fogva. Amikor munkához látott, csak egy i. sz. 5. századból származó kézirat, a Codex Alexandrinus volt ismert, minden más újszövetségi kézirat sokkal későbbi eredetű, vagyis több mint háromszáz éves volt az űr az utolsó apostol halála és a legkorábbi újszövetségi kézirat között. Tischendorf minden eszközzel csökkenteni akarta ezt a távolságot, és hozzálátott a Párizsban őrzött és csaknem olvashatatlan Codex Ephraemi másolásához. Végigcsinálta, amire őelőtte senki nem volt képes: két éven keresztül dolgozott szorgalmasan, türelemmel a kéziraton, szeme világát sem kímélve (ami látása jelentős romlásához vezetett ebben az időben), lemásolta és kiadta a szöveget, mely ugyanabból a korból származik, mint a Codex Alexandrinus.

Mivel a Vatikán akkoriban még nem volt hajlandó hozzáférhetővé tenni értékes kéziratát, az ún. Codex Vaticanust, Tischendorf a Közel-Keletre utazott, hogy ősi kéziratok után kutasson kolostorok és templomok könyvtáraiban. A történet közismert: a Sínai-hegynél épült Szent Katalin-kolostorban a szemétkosárból mentette meg a Codex Sinaiticust, épp mielőtt elégették volna, mint értéktelen régi könyvet. Háromszor utazott erre a helyre 1844 és 1859 között, míg végül sikerült Európába hoznia ezt a híres kéziratot.

Tischendorf több mint száz könyvet adott ki élete folyamán, melyek közül sok pusztán a Biblia szövegének közzététele. Elégedetten tekinthetett vissza munkájára, amelynek alapján a hozzá hasonló meggyőződésű tudósoknak sikerült meggyőzni koruk kritikus szemléletű teológusait, hogy az Újszövetség szövege több bizalmat érdemel, mint amennyire korábban méltatták. Amikor 1874-ben meghalt, már csak három újszövetségi könyv apostoli szerzőségét vitatták, a többit általánosan elfogadták a bibliakutatók. Tischendorf munkássága az apostolok halála és a korai kéziratok közötti űrt kb. 200 évre csökkentette.

Ezután következett az a korszak, amikor Egyiptomban görög nyelvű papiruszok ezrei kerültek napvilágra, melyek között sok volt az ősi bibliai kézirattöredék, néhány az i. sz. 3. századból való. Ezek olyan bőséges nyelvi anyagot jelentenek számunkra, hogy segítségükkel jobban megérthetjük a görög Újszövetség szövegét, mint azelőtt.

A legnagyobb jelentőségű újszövetségi vonatkozású felfedezés az ún. Chester Beatty-papiruszok egyiptomi felfedezése volt, melyek a négy evangélium és az Apostolok cselekedetei részleteit, továbbá Pál tíz, csaknem teljes levelét és a Jelenések könyvét tartalmazzák. Ezeket az i. sz. 3. század elején írták, és az Újszövetség olyan szövegét őrizték meg, amely száz évvel közelebb áll az eredeti kéziratokhoz, mint ami korábban birtokunkban volt. Így az eredetiek és a kéziratok közötti távolság valamivel több mint száz évre zsugorodott, nagyon közel jutva a közvetlenül az apostolok kezéből kikerült könyvekhez. Ezek a kéziratok is azt erősítették meg, amit a konzervatív tudósok egész idő alatt hittek: semmilyen jelentős változás nem történt a Biblia szövegében az idők folyamán, és a kéziratok közötti eltérések csupán helyesírási, nyelvtani hibák, illetve olyan jellegű elírások, melyeket a kézi másolás évszázadai alatt elkerülhetetlenül elkövetnek.

János evangéliuma volt az egyik általánosan el nem fogadott könyv, amelyet az újszövetségi tudósok nagy része olyasvalakinek tulajdonított, aki az i. sz. 2. század közepén élt. Ezt a téves feltevést először egy ismeretlen szerző evangélium-töredéke ingatta meg, amely a 2. század első feléből származik, és a negyedik evangéliumból vett idézeteket tartalmaz. Amikor 1935-ben ezt a töredéket megjelentették, a tudósok belátták, hogy felül kell vizsgálniuk János evangéliumával kapcsolatos álláspontjukat.

Csak néhány hét telt el, és egy másik, még szenzációsabb leletre bukkantak: a manchesteri John Rylands Könyvtárban találtak egy kicsiny papiruszdarabkát (P52), melyen János evangéliuma 18. fejezetének néhány verse olvasható. A szakértők egyetértenek abban, hogy a papiruszdarabkát Egyiptomban írták az i. sz. 2. század elején, így ez a létező legkorábbi újszövetségi kézirattöredék. Ha tehát a 2. század elején János evangéliumát már ismerték és másolták Egyiptomban, ez azt jelenti, hogy bizonyos ideje már forgalomban kellett lennie; ahhoz ugyanis, hogy Kis-Ázsiából (ahol a hagyomány szerint írták) a Nílus menti országba jusson, időre volt szükség. Logikus tehát a következtetés, hogy ezt a bibliai könyvet az i. sz. 1. század fordulója előtt, azaz az apostoli korban írták. A felfedezés óta olyan híres tudósok is, mint Adolf Deissmann, Martin Dibelius, Frederic Kenyon és Edgar J. Goodspeed úgy nyilatkoztak, hogy a negyedik evangélium az apostoli korból származik.

Minden bizonnyal a gondviselés műve, hogy az Újszövetség jelenleg birtokunkban lévő legkorábbi kézirattöredéke épp egy vitatott könyvből származik, és nem egy olyanból, amelyet az egész tudós világ elfogadott. Ha ez a töredék a Római levél egy részletét tartalmazta volna, csupán erkölcsi értéke lenne, mert csak azt bizonyítaná, amit egyébként is mindenki vall (hiszen a kritika sem kérdőjelezi meg Pál szerzőségét a Római levelet illetően). Csak egyetlen más felfedezés vetekedne a John Rylands Könyvtár János-töredékével: Péter második levélének egy korai kézirata vagy annak részei, mivel ennek a könyvnek az apostoli szerzőségét még mindig erősen vitatják az újszövetségi tudósok.

Az utóbbi száz év kézirat-felfedezései alaposan megszégyenítették a Bibliakritikát az Újszövetséget illetően. Ószövetségi kéziratok azonban hosszan nem kerültek napvilágra. Közismert volt a zsidóknak az a századokon át gyakorolt szokása, hogy az elhasználódott, hiányos bibliai tekercseket elásták (elföldelték), így senki sem remélte, hogy valaha is a már birtokunkban lévőnél régebbi ószövetségi kéziratot találunk. Több évvel ezelőtt az Ószövetség valamely részletének héber nyelvű kézirata sem volt ezer esztendősnél régibb, ami azt jelenti, hogy csaknem 1500 éves űr tátongott az eredetiek és a birtokunkban lévő másolatok között. Az Ószövetség tudósai lemondással vették tudomásul, hogy nem lehetnek olyan szerencsések, mint újszövetségi kollégáik. A kritikusok azt állították, hogy sok minden történt az Ószövetség könyveivel az eredetiek és a másolatok között eltelt 1400–2500 év folyamán; ezért a kritikus tudósok saját elméletük szerint javítgatták a szöveget, míg a konzervatívok fenntartották meggyőződésüket, miszerint Isten sértetlenül őrizte meg a szöveget. Az egyik csoport logikai összefüggésekre, a másik a hitre épített, de egyik sem tudta tudományos bizonyítékkal alátámasztani állításait.

Egy 1947-ben tett nagy felfedezés azonban gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. W. F. Albright szerint minden idők legnagyobb jelentőségű kéziratlelete látott napvilágot a következő módon: kecskepásztorok, miközben nyájaikat Júdea kopár, sziklás hegyein, a Holt-tenger északnyugati partja közelében legeltették, egy rejtett üreget fedeztek fel egy barlangban. Egy követ dobtak be, s miután cserépedények törésének hangját hallották, ijedtükben elfutottak, ám később visszatértek, és átvizsgálták a barlangot. Néhány jó állapotban lévő korsót és sok, vászonba csavart bőrtekercset találtak, amelyeket Betlehembe vittek. Egy ottani vallási vezető asszír kéziratoknak vélte a leletet, és azt tanácsolta, hogy adják el a tekercseket a jeruzsálemi szír kolostornak. Így jutott négy tekercs a Szent Márk-kolostor érsekének kezébe, a maradékot pedig E. L. Sukenik, a Héber Egyetem professzora vette meg.

Miután dr. John C. Trever, a Keletkutató Amerikai Intézet ügyvezető igazgatója (összehasonlítva a tekercseket a Tízparancsolatot tartalmazó, i. e. 1. vagy 2. századi Nash-papirusszal) meggyőződött a valódiságukról, lefotózta azokat, és elküldte a felvételeket Baltimore-ba W. F. Albright professzornak, a sémita szövegek nagyszerű szakértőjének, aki azonnal felismerte a lelet hitelességét. Miután a Jordán Kormánya is tudomást szerzett a leletről, expedíciót indított G. Lankester Harding és Père Roland de Vaux vezetésével a barlang feltárására. Bár a bennszülöttek már átkutatták azt, a régészek cserépkorsók töredékeinek százait, fedelet, vászondarabkákat és több száz kisebb kézirattöredéket találtak. A barlang Júdea csapadéktalan pusztájában lévő tökéletes szárazsága tette lehetővé, hogy a tekercsek viszonylag jó állapotban fennmaradjanak.

De Vaux professzornak sikerült összeállítania néhányat a negyven nagy korsó közül; a szakértők szerint ezek vagy az i. e. 61-ben Jeruzsálem római kézre kerülésével véget ért hellén korban, vagy a korai római korban készültek. A barlangban talált római főzőedény és lámpa arra utal, hogy betolakodók (akár Origenész és kortársai, vagy egy 8. századi csoport, amire a nestoriánus pátriárka, Timótheus levele is utal) a történelem során megbolygatták és elhordták a könyvtár legnagyobb részét.

A kéziratok kormeghatározását illetően az ősi sémi szövegek szakértői (Albright, Eleazar L. Sukenik, Solomon Birnbaum) a másoló írása alapján az i. e. 4. és i. sz. 1. század közé teszik a keletkezésüket. Később a Chicagói Egyetem Nukleáris Intézete elvégezte a vászon csomagolóanyag radiokarbon (Carbon-14) vizsgálatát, amely szerint a lelet i. sz. 33-ból származik ($\pm$ 200 év hibahatárral), ami igazolta a Krisztus előtti századokra vonatkozó paleográfiai datálást.

Nézzük meg a barlangban talált legfontosabb tekercseket és iratokat:

• Az Ésaiás-tekercs (1QIsaᵃ): A legépebb és leghíresebb tekercs, amely Ésaiás könyvét tartalmazza az első verstől az utolsóig, bőrre írva (hossza kb. 7,2 m, szélessége 30 cm, 54 hasábban).
• Habakuk-kommentár (1QpHab): Habakuk próféta első két fejezetének szakaszonkénti magyarázata.
• A Közösségi Szabályzat (Fegyelmi kézikönyv): A Holt-tengeri közösség (általában esszénusokként azonosított csoport) szabályzata.
• Zsoltárgyűjtemény és a „Világosság fiai a sötétség fiai ellen” c. irat: Eszkatológiai harci kézikönyv.
• A Lamech-tekercs (Apokrif Genesis): Egy rossz állapotú, nehezen kibontható arámi nyelvű tekercs.
• Töredékek (Dániel, Mózes I., III., V. könyve, Bírák): Különösen jelentősek Mózes III. könyvének töredékei, amelyeket a babiloni fogság előtti, óhéber írásjelekkel írtak. Összehasonlítva a mai szöveggel, teljes azonosságot mutatnak.

Az Ésaiás-tekercs részletes vizsgálata (beleértve a másolási hibákat, például a szemtévesztéses homoeoteleuton eseteket) rávilágított arra, hogy az i. e. 2. vagy 1. század óta Ésaiás könyvének szövege a helyesírási és alaktani eltérésektől eltekintve gyakorlatilag semmit sem változott, és tökéletesen egyezik a későbbi maszoretikus szöveggel. Ezt neves tudósok sora is megerősítette:

Millar Burrows, az Ésaiás-tekercs szerkesztője kijelentette: „Észrevehető az alaktani és helyesírási eltérés, but a szöveg vonatkozásában feltűnő mértékű az egyezés. És ebben rejlik a fontossága, mivel alátámasztja a maszoretikus hagyomány hitelességét.”

W. F. Albright megjegyezte: „Az Ésaiás-tekercs a maszoretikus szöveg ősrégi voltát igazolja, és arra int, hogy ne javítgassunk könnyelműen, kedvünk szerint.”

Harry M. Orlinsky professzor így fogalmazott: „Kétlem, hogy az Ésaiás-tekercs egyszer és mindenkorra megnyugtatóan tisztázná a szövegkritika kérdéseit; felfedezése azonban mind több tudóst fog meggyőzni, hogy a héber Biblia hagyományos szövegével nagyobb tisztelettel bánjanak, mint eddig...”

John Bright pedig arra figyelmeztetett, hogy a kommentátorok feltételezései helyett tartsuk szem előtt a kéziratok bizonyított pontosságát.

Ezek a felfedezések mélységesen alátámasztják, hogy az a szöveg, amelyet Krisztus és az apostolok Isten ihletett Igéjének tekintettek, lényegében azonos azzal, amit ma a Bibliánkban olvashatunk. Az Ésaiás-tekercs és más ókori szövegek tanulmányozása alapján jogos a következtetés, hogy az Ószövetség más könyvei is ilyen tiszta és megbízható módon maradtak ránk.

A Holt-tengeri tekercsek barlangjainak további kutatásai során később újabb kincsek is előkerültek Júdea pusztájában: Bar-Kokhba zsidó lázadásának vezetőjének levelei, házassági szerződések, bibliatöredékek, valamint két, tűzveszélyességük miatt ki nem tekert, héber feliratú bronztekercs.

Összességében elmondható, hogy a régészeti bizonyítékok hatalmas súllyal támasztják alá a Biblia szövegének és történelmi hitelességének megbízhatóságát, megerősítve a meggyőződésünket, hogy a Biblia Isten örök és ihletett Igéje.

Az oldal szövege Siegfried Horn: „A bibliai régészet XX. század eleji feltárásai” c. könyvéből származik (Bp., 1991).