Énok

Énok, a hetedik pátriárka azt a kitüntetést kapta, hogy Isten első prófétája legyen. Járed fia, Ádám 622. esztendejében született (Ábel ekkor már csaknem négy évszázada halott volt). Háromszáznyolcvanhét év elteltével, Énok születése idején kezdték az emberek „segítségül hívni az Úr nevét” (1Mózes 4:26). Bár szavaikkal közeledtek Istenhez, a valóságban sokan képmutató módon elfordultak Tőle; ekkor lépett színre Énok. A Biblia így jegyzi fel: „És élt Járed százhatvankét esztendőt, és nemzé Énokot... És élt Énok hatvanöt esztendőt, és nemzé Metusálemet... És járata Énok az Istennel, miután nemzé Metusálemet, háromszáz esztendeig” (1Mózes 5:18, 21, 22). Énok ismerte az édeni eseményeket és az Isten elleni lázadás tragikus következményeit, de az emberektől függetlenül a fedhetetlenség útján járt egy erkölcsileg elzüllött világban.

Az Úrral való járás azt jelenti, hogy az ember cselekvései teljes összhangban vannak Isten elveivel, tiszta ösvényen járva még a legnehezebb időkben is (Mikás 6:8). Énok több mint háromszáz éven keresztül őrizte meg fedhetetlenségét ellenséges környezetben, bizonyságot téve a körülötte élőknek. Nevének jelentése: felszentelt, elkötelezett. Miről prófétált Énok? Júdás apostol így ír erről: „Ezekről is prófétált pedig Énok, aki Ádámtól fogva hetedik volt, mondván: Íme, eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségüknek minden cselekedetéért, amelyekkel istentelenkedtek, és minden kemény beszédért, amelyet az istentelen bűnösök szóltak őellene.” (Júdás 14, 15) Júdás – isteni ihletés alatt – egy olyan ősi próféciát rögzített, amely a korabeli zsidó vallási irodalomban is fennmaradt; ennek bekerülése a kánonba igazolja annak isteni hitelességét.

Énok az elzüllött, hitetlen világban nyíltan hirdette Isten igazságosságát és a gonoszság eljövendő ítéletét, emiatt népszerűtlen volt a korabeli emberek körében, akik a vallásos béke megrontójának tekintették.

A Szentírás így örökíti meg sorsát: „És mivel Énok az Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé.” (1Mózes 5:24) Pál apostol így egészíti ki ezt a Zsidókhoz írt levélben: „Hit által vitetett fel Énok, hogy ne lásson halált, és nem találtaték meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek.” (Zsidók 11:5) Abban a korban az emberek átlagos élettartama még nyolc-kilenc évszázad volt (fia, Metusáleh például 969 évig élt), Énok azonban viszonylag fiatalon, 365 éves korában „tűnt el” (1Mózes 5:23). Eltávozása nem természetes betegség vagy öregség miatti halál volt, hanem Isten rendkívüli közbejárása, amellyel magához vette.

A bibliai kinyilatkoztatás – a Zsidók 11:5 alapján – azt emeli ki, hogy Énok Istenbe vetett hite jutalmaként megmenekült a halál megtapasztalásától (*„hogy ne lásson halált”*), és Isten csodálatos módon magához emelte őt. Énok élete és elragadtatása hatalmas bizonyság arra, hogy Isten jutalmazza azokat, akik hűségesen keresik Őt, és prófétai módon előre mutat arra az időre, amikor az Úr eljön, hogy igazságot tegyen a földön (Jelenések 11:17, 18).