Az 1. Timóteushoz írt levél
A korai egyházi hagyomány egyértelműen Pál apostolnak tulajdonítja a pásztori leveleket (1–2. Timóteus és Titus). Egyes kritikusok felhozzák, hogy a Cselekedetek könyve nem említi e levelek történelmi hátterét; ám a Cselekedetek nem ad teljes életrajzot Pál utolsó éveiről. A korai egyházi feljegyzések és a történeti adatok azt mutatják, hogy Pált az első római fogságából (Kr. u. 60–61 körül) szabadon bocsátották, újabb utazásokat tett (eljutott Spanyolországba, Kis-Ázsiába, Macedóniába és Görögországba), megírta a pásztori leveleket, majd második fogsága után, Kr. u. 65–66 körül Néró idején fejezték le Rómában.
Pál e levelet utolsó utazásai során írta. Mint arra a Titusi levél is utal (Tit 1:5), Pál és Timóteus egy ideig együtt voltak Efézusban, majd Pál Macedóniába távozott, Timóteust pedig Efézusban hagyta, hogy felügyelje a gyülekezet rendjét és szembeszálljon a tévtanítókkal: „Amiképpen kértelek, hogy maradj Efézusban, mikor Macedóniába mentem, hogy parancsold meg némelyeknek, hogy más tanítást ne tanítsanak...” (1Tim 1:3)
A levél fő célja, hogy gyakorlati és szellemi útmutatást adjon a fiatal Timóteusnak vezetői feladataihoz. Pál inti őt, hogy ragaszkodjon az egészséges tudományhoz, kerülje a mítoszokat és a törvény félreértelmezését, hálát adás mellett felelevenítve saját megtérésének történetét is (1Tim 1:1–20).
A 2. fejezetben Pál az imádság fontosságáról ír, megjelölve Jézus Krisztust, mint az egyetlen közbenjárót Isten és ember között. Részletezi az asszonyok szerény öltözködését és gyülekezeti szerepét, a teremtési rendre (Ádám és Éva) hivatkozva. A 3. fejezet részletesen felsorolja a felvigyázók (vének/püspökök) és a kisegítő szolgák (diakónusok) erkölcsi és szellemi képesítési feltételeit (legyenek tiszta lelkiismeretűek, mértékletesek, alkalmasak a tanításra és családi életükben is példaértékűek).
A 4. fejezetben a későbbi idők hitehagyásáról (démonok tanításairól) figyelmeztet, buzdítva Timóteust, hogy fiatalsága ellenére legyen példa a hívők számára a beszédben, magatartásban és a hitben. Az 5. fejezet útmutatást ad a különböző korosztályok kezelésére, valamint arra, hogy a vének elleni vádakat csak szigorú tanúbizonyság (két vagy három tanú) alapján szabad megvizsgálni, részrehajlás nélkül.
A 6. fejezetben a rabszolgák helyzetéről és a hamis tanítók nyereségvágyáról szól, emlékeztetve arra, hogy „minden rossznak gyökere a pénz szerelme”. Timóteust – mint Isten emberét – arra buzdítja, hogy törekedjen a kegyességre, igazságra, hitre és szeretetre, harcolja meg a hit nemes harcát, és tartsa meg a parancsolatot Urunk, Jézus Krisztus – a királyok Királya és uraknak Ura – megjelenéséig (1Tim 6:1–21).