A feltámadás igazi jelentése és rendje a Bibliában

Az olyan hithű emberek, mint Ábrahám, Jób és Ésaiás pontosan tudták, hogy a halál nem a végleges megsemmisülést vagy egy tudatos túlvilágot jelent, hanem egy ideiglenes állapotot, és a jövőben ismét élni fognak a földön egy boldogabb világban. Ábrahám bízott abban, hogy Isten képes akár a halálból is feltámasztani a fiát, Izsákot (Zsidók 11:17–19). Jób így könyörgött a nehézségei közepette: „Vajha engem elrejtve a Sheolban tartanál, rejtegetnél engemet addig, amíg elmúlik a te haragod... Ha meghal az ember, vajon feltámad-e?” (Jób 14:13–14). Ésaiás próféta ugyanebbe a jövőbeli szabadulásba vetette a hitét, amikor kijelentette, hogy Isten elnyeli a halált örökre, és letörli a könnyeket minden arcról (Ésaiás 25:8).

A halál valódi állapota: A Sheol és a halotti alvás

A halál természete és a feltámadás reménye szorosan összefügg azzal, hogy a Szentírás hogyan határozza meg a halottak állapotát. Az Ószövetségben a Sheol, az Újszövetségben pedig a Hádész szó következetesen az emberiség közös sírját, a porba hullást és a teljes tudattalan állapotot jelöli (vö. Prédikátor 9:10: „nincs cselekedet, sem okoskodás... a Seolban”). A bibliai szerzők a halalat következetesen „alvásként” emlegetik (pl. Dávid vagy Lázár esete). Ebből az alapból következik az a bibliai igazság, hogy az ember nem rendelkezik eleve halhatatlan lélekkel, és nincs tudatos túlvilági élet a feltámadás előtt. A halott teljes csendben, öntudatlanul várja a felébredést. A keresztény világban később elterjedt tan, hogy az embernek veleszületett, tudatosan létező halhatatlan lelke van, valójában pogány filozófiákból (például Platón tanításaiból) szivárgott be a hagyományba, teljesen félrevezetve az igaz hitet.

Sátán sokszor keresett alkalmat arra, hogy elhomályosítsa a feltámadás igazi jelentőségét, és hamis hitnézeteket terjeszsen. Amint Pál is rámutatott, némelyek már akkor eltértek az igazságtól azt állítva, hogy a feltámadás már megtörtént (2Timóteus 2:18). Az ókori hithű emberek (Ábrahám, Izsák, Jákob, Dávid) közül senki sem ment fel a mennybe Jézus eljövetele előtt; ők is a sírban, öntudatlan alvásban várták a megváltást, amint azt Péter apostol is megerősítette pünkösdkor (Cselekedetek 2:14, 29, 34).

Jézus Krisztus mint az első zsenge és a minta

A feltámadás abszolút bizonyítéka és alapja Jézus Krisztus, aki az elsőszülött a halottak közül (Kolossé 1:18). Amikor Jézus így szólt: „Eljön az óra, amelyben mindazok, akik a megemlékezés sírjában vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek” (János 5:28–29), ezzel megnyitotta az utat az életre. Pál az 1Korinthus 15-ben arról beszél, hogy fizikai test vettetik el, de szellemi test támad fel. Jézus sem emberi testben, hanem szellemben támadt fel (1Péter 3:18), és az ő feltámadása lett a mintája annak a szellemi feltámadásnak, amelyben a mennyei elhívású követői is részesülnek.

A feltámadás rendje: Az első és a második feltámadás

A Jelenések könyve és Pál levelei szigorú sorrendet mutatnak fel a feltámadást illetően: „mindenki a maga rendje szerint: legelőbb Krisztus, azután akik a Krisztuséi az ő eljövetelekor” (1Korinthus 15:23). Ez alapján két fő csoportot különböztetünk meg:

1. Az első feltámadás (Mennyei feltámadás): Ez időre és fontosságra nézve az első. Ide tartozik a „kicsiny nyáj”, a Jelenések könyvében említett 144 000 elhívott, akik Krisztus teste tagjaiként részesülnek a mennyei életben (Jelenések 20:6). Ez a feltámadás az Úr láthatatlan jelenléte (második eljövetele) idején megy végbe. Azok a felkent keresztények, akik hűségesen élik le az életüket, haláluk pillanatában (vagy a jelenlét idején élőként) hirtelen elváltozásban részesülnek: egy szempillantás alatt szellemi testet kapnak, láthatatlanul az emberi szem számára, éppen úgy, mint a feltámadt Jézus (1Korinthus 15:51–52; 1Thesszalonika 4:16).

2. A második feltámadás (Földi feltámadás): Ez az emberiség nagy többségét érinti, mindazokat, akik a történelem során a sírban (a Hádészban és a tengerben) aludtak. Ez a feltámadás Krisztus ezeréves királysága (a Millennium) alatt megy végbe itt a földön. Ide tartoznak az ókori hithű atyák (Ábrahám, Dávid, Dániel és a többiek, akik jobb feltámadásban részesülnek, hogy fejedelmek legyenek az egész földön – Zsidók 11:33–35; Zsoltár 45:17), valamint a „más juhok” közé tartozó hűséges emberek is.

Az ítélet: Örök gyötrődés vagy végleges megsemmisülés?

A Jelenések 20:13–15 leírja a földi feltámadottak megítélését a könyvek (cselekedeteik) alapján. Míg a hagyományos egyházi dogmatika ezt az ítéletet örök, tudatos kínzóhelyként (tüzes pokolként) értelmezi, a szigorú bibliai exegézis és a János 5:28–29 szerinti kettősség (élet feltámadása vs. ítélet feltámadása) azt mutatja, hogy az „örök büntetés” vagy a „tüzes tó” a második halált jelenti. Ez a teljes, visszavonhatatlan megsemmisülést (semmissé válást) takarja, amit az is bizonyít, hogy magát a halalat és a Hádészt is a tűz tavába vetik – vagyis jelképesen örökre eltörlik.

Ez a Millenniumi ítéletnap (mely egy „Isten előtti ezer évnek” felel meg – 2Péter 3:8) bőséges alkalmat ad az előjövőknek, hogy cselekedeteikkel bizonyítsanak. Aki hisz és engedelmeskedik, örök életet nyer; aki viszont szándékosan és javíthatatlanul gonosz marad, az örök időre elalszik, és nem ébred fel többé (Jeremiás 51:39), elszenvedve a második halált. Az ezer év végén, miután a halál utolsó ellensége is eltöröltetik, az engedelmes emberiség teljes győzelmet arat, és beteljesül a mennyei ígéret: „Sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21:4).

Kiegészítés

Luk. 9:60; Ján. 5:24–25; Eféz. 2:1, 5:10
Csel. 26:8, 24:15, 17:32, 23:6–9, 26:23–28
Máté 22:29; 1Tim. 4:8; Csel. 7:60
Csel. 13:36; 1Thess. 4:13, 16; 1Kor. 15:6, 20
1Pét. 3:18; 1Kor. 15:40, 44, 23; Jel. 2:8
Jel. 20:6; Róma 6:5; 1Kor. 6:14; Fil. 3:10–11, 20–21
Zsid. 11:35; Jób 14:13–15, 19:25–27; Zsolt. 71:20, 27:13; Dán. 12:13; Zsid. 11:17–19
Ján. 6:39–40, 44, 54, 11:20–27; Luk. 23:42
Jel. 20:5, 12–13; Ján. 5:28–29; Luk. 20:35–38
Ésaiás 26:19; Hóseás 13:14; 1Kor. 15:26; Jel. 14:13
Mal. 3:16; Zsid. 6:10; Péld. 10:7, 14:32
Róma 4:17; Máté 19:26; Jer. 32:27