Taoizmus és konfucianizmus

A taoizmus, a konfucianizmus és a buddhizmus alkotja Kína és a Távol-Kelet legfőbb vallási-filozófiai pilléreit. A buddhizmustól eltérően azonban a taoizmus és a konfucianizmus nem vált univerzális világvallássá, hanem lényegében Kínára és azokra a területekre korlátozódott, ahol a kínai kultúra hatása érvényesült. Bár pontos hivatalos adatok nem állnak rendelkezésünkre, a taoizmus és a konfucianizmus együttesen az elmúlt kétezer évben a világ népessége közel egynegyedének vallási és erkölcsi életét uralta.

„Száz virág virágozzon; száz iskola vitatkozzon!” Ez a híressé vált mondás, amely Mao Ce-tung egy 1956-os beszédében hangzott el, valójában annak a kifejezésnek az átirata volt, amellyel a kínai történészek Kínának az i. e. 5. századtól az i. e. 3. századig terjedő korszakát – az úgynevezett hadakozó fejedelemségek korát – szokták jellemezni. Arra az időre a hatalmas Csou-dinasztia feudális államok laza rendszerére bomlott, s az állandó háborúskodás mérhetetlen szenvedést okozott az egyszerű népnek.

A zűrzavar és az ínség jelentősen meggyengítette a hagyományos uralkodó osztály hatalmát. Az emberek nem akartak tovább vakként engedelmeskedni az arisztokrácia szeszélyeinek. Ennek eredményeként a hosszú ideig elfojtott eszmék hirtelen – mint a „száz virág” – kipattantak: különféle szellemi irányzatok hirdettek nézeteket a közigazgatásról, a törvényekről, a társadalmi rendről és az etikáról, a normális élet helyreállítását remélve tőlük. Ezeket nevezték a száz iskolának, amelyek közül kettő tett szert elsöprő jelentőségre: a taoizmus és a konfucianizmus.

Mi a Tao?

Ahhoz, hogy megértsük e két irányzat hatását, meg kell ismernünk egy alapvető kínai fogalom, a tao jelentését. A szó eredetileg utat, országutat vagy ösvényt jelent, tágabb értelemben pedig módszert, elvet vagy hittételt. A kínaiak számára a világegyetemben megfigyelhető csodás rend a tao megnyilvánulása volt – egyfajta kozmikus törvény vagy isteni akarat, amely a mindenséget irányítja. A személyes Teremtő Isten helyett ők a gondviselésben, az ég akaratában vagy magában a természet rendjében hittek.

Az emberi élet terén úgy vélték, hogy mindennek megvan a maga helyes útja (tao). Ha egy uralkodó igazságosan bánik az emberekkel, vagy ha az egyén követi a taót, akkor béke és jólét uralkodik; ha viszont ellenszegülnek neki, káosz és pusztulás következik be. A taoizmus és a konfucianizmus lényegében ugyaneennek az alapfogalomnak a kétféle kifejeződése:

• A taoizmus misztikus szemléletmódból indul ki; a tétlenséget (*vu-vej*), a nyugalmat, a passzivitást és a természethez való visszatérést hirdeti. Alapelve, hogy hagyni kell a dolgokat a maguk természetes meddében folyni.
• A konfucianizmus ezzel szemben pragmatikus; azt tanítja, hogy a társadalmi rend fenntartásához mindenkinek szigorúan be kell töltenie a szerepét, és teljesítenie kell a kötelességeit (családi és társadalmi kapcsolatok szabályozása).

A taoizmus – Kezdetben filozófia

A taoizmus kezdetben tisztán filozófiai irányzat volt. Alapítója, a hagyomány szerint az i. e. 6. században élő Lao-ce (címének jelentése: „Öreg Mester” vagy „Vén”) elégedetlen volt a kora zűrzavarával, ezért a társadalomtól való elfordulást és a természettel való egységet hirdette. Az egyetlen korai feljegyzést róla Sze-ma Csien történeti műve (*Shiji*) tartalmazza, amely szerint Lao-ce császári levéltárosként dolgozott, majd amikor látta a Csou-dinasztia hanyatlását, elhagyta az országot. A határőr kérésére azonban letette gondolatait egy rövid műben, amely a Tao te king (*Az út és az erény könyve*) néven vált ismertté.

A Tao te king rejtélyes, tömör versszakokban beszélt a Taoról mint a világegyetem anyjairól és fenntartójáról. A taoista ideál a túlzott ambíciók, a gazdagság és a mesterkéltség elutasítása, valamint a csendes, egyszerű, természettel harmóniában lévő vidéki élet volt (vö. Példabeszédek 28:15).

Lao-ce legkiválóbb követője Csuang-ce (Csuang mester) volt, aki továbbfejlesztette a filozófiát, bevezetve a *jin és jang* változékonyságának elvét. Azt tanította, hogy semmi sem állandó, minden áramlásban van, ezért felesleges erőszakosan beleavatkozni a természet folyásába (híres álma a pillangóról ezt a relatív valóságot illusztrálja).

A filozófiától a vallásig és a mágiáig

Idővel a taoizmus elszakadt a tiszta filozófiától. Mivel a Tao te king úgy fogalmazott, hogy *„aki olyan, mint a Tao, annak a test mulandósága nem árthat”*, a követők elkezdtek kutatni a fizikai halhatatlanság titka után. Különféle diétákat, légzési gyakorlatokat, jógaszerű mozdulatokat és **alkímiai kísérleteket** (pl. ólom és higany összeolvasztásával készített „halhatatlanságpirulákat”) kezdtek alkalmazni.

A Han-dinasztia idején a taoizmus magába szívta a népi babonákat, a mágiát, a talizmánok és a gonosz szellemek elleni pecsétek használatát. Az i. sz. 2. században Csang Tao-ling megalapította az első szervezett taoista szektát (az „öt-mérték-rizs taoizmust”), megalapozva az égi mesterek dinasztiáját.

Amikor a buddhizmus a 7. században (a Tang-dinasztia alatt) betört Kínába, a taoizmus válaszul istenné emelte Lao-cést, kanonizálta iratait, kolostorokat épített, és magába olvasztotta a kínai folklór számtalan istenségét (pl. a tűzhely istenét vagy a nyolc halhatatlant). Ezzel a kezdeti tiszta filozófia egy bálványimádó, babonás népi vallássá korcsosult.

Konfucius, a mester és a tanító

Kína másik meghatározó szellemi oszlopa a **konfucianizmus** lett. Megalapítója, Konfucius (Kung Fu-tzu / Kung mester, i. e. 551–479) Lu államban született. Apját korán elveszítette, így édesanyja nagy szegénységben nevelte fel, de Konfucius hatalmas szorgalommal vetette bele magát a történelem, a költészet, a zene és az ősi hagyományok tanulmányozásába.

Felnőve vándortanítóként járta az országot, tanítványokat gyűjtve maga köré. Célja nem csupán az ismeretek átadása volt, hanem az, hogy erkölcsi eszméivel megmentse a háborúktól szaggatott társadalmat. Mivel egyetlen uralkodó sem alkalmazta tartósan a reformjait, életének utolsó éveit az oktatásnak és a klasszikus iratok szerkesztésének szentelte.

A konfuciánus eszmék lényege: Li és Jen

Konfucius tanításainak két alappillére van:

• Li (illem, rend, szertartás): Azoknak a viselkedési szabályoknak és rítusoknak az összessége, amelyek meghatározzák az ember helyét a családban és a társadalomban (uralkodó és alattvaló, apa és fiú, férj és feleség viszonya). Ha mindenki betartja a li-t, harmónia születik.
• Jen (emberség, emberi jóság): A belső tartás és a mások iránti jóság. A konfuciánus tanítás szerint az emberi természet alapvetően jó, és tanulás, valamint önművelés révén tökéletesíthető.

A konfucianizmus hangsúlyozta a gyermeki tiszteletet (*filial piety*), a szorgalmat, a tanulást és a családi kötelékek tiszteletét. A Han-dinasztia idején a konfucianizmus államvallássá emelkedett: a köztisztviselői vizsgák alapjává vált, Konfuciust pedig az évszázadok során isteni tisztelet övezte, templomokat építve a tiszteletére.

Összegzés és a bibliai szemlélet

A 20. századi politikai változások (a kommunista uralom megalakulása Kínában) mind a taoizmust, mind a konfucianizmust súlyos üldözésnek vetették alá, ám az alapvető kulturális minták – mint a fengsuj, a hagyományos temetési szertartások vagy a családi tisztelet – a mai napig élnek a kínai lelkiségben.

A konfucianizmus és a taoizmus példája rávilágít arra, hogy a tisztán emberi bölcsességen, etikán vagy a természet imádatán alapuló rendszerek képtelenek megadni az igazi választ az ember legmélyebb létezési kérdéseire. Míg a konfucianizmus az emberi természetre, a taoizmus pedig magára a személytelen természetre (a Taora) épít, mindkettő figyelmen kívül hagyja a személyes Teremtőt. A Biblia ezzel szemben arra hívja fel az embert, hogy ne a teremtett dolgokat vagy a saját eszméit imádja, hanem emelje fel a tekintetét a mindenség Alkotójára (vö. Ésaiás 40:26; Róma 1:20–25).