A bálványimádás
Isten az embert saját képmására teremtette; ez nem alakbeli és természetbeli hasonlóságot jelent, hanem azt, hogy az ember megkapta Isten tulajdonságait. Az ember megosztott kiváltságot kapott arra, hogy uralkodjon a földön és a rajta lévő élőlényeken. Ugyanazt kellett tennie, mint Teremtőjének: bölcsességben, igazságban és szeretetben uralkodni a föld élőlényein, és Istent helyesen imádni (1Mózes 1:26–28). Az ember azonban úgy döntött, hogy megtagadja Isten helyes imádatát, és képmásokat állított fel, hogy azok látszólag képviseljék Teremtőjét. Ahelyett hogy megtartotta volna uralmát az alacsonyabb állati élet fölött, az ember imádat tárgyává tette azokat. Faragott képmásokat készített fából, kőből és ércöntvényekből, meghajolt előttük, és imádkozott hozzájuk, így elveszítette az igazi uralmat (Róma 1:23, 25).
Némelyek azonban a föld lakosai közül az istenimádat helyes útját választották (1Mózes 35:2). Ahhoz, hogy Isten megvédje választott népét, az izraelitákat a képmások imádásától, törvényt adott nekik: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem. Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fent a mennyben, vagy amelyek lent a földön, vagy amelyek a vízben a föld alatt vannak; ne hajtsd meg magadat azok előtt, ne szolgálj azoknak.” (2Mózes 20:3–5). Ez a törvény a felhőkből, a sűrű sötétségből és a tűzből adatott nekik, így semmiféle fizikai alakot sem láthattak; ezzel akadályozta meg Isten, hogy az ember bármilyen képmást készíthessen róla. Isten törvénye egy olyan kerítés volt, amely megvédte a népét a folyamatosan körülöttük élő képmásimádó nemzetektől (5Mózes 4:15–23).
Sokak számára az istenek képmásai csak egyszerű ábrázatok, amelyek segítik a buzgóságot; mások számára viszont a képmás valóságos, ezért tömjént, ételt, italt, csókot és hódolatot ajánlanak fel neki, valamint imádkoznak hozzá. Ezt cselekedték és cselekszik azok is, akik nem voltak Isten törvénye alatt (2Királyok 17:35). De milyen magatartást tanúsított Isten választott népe, amelynek közvetlenül adta a törvényét? Isten szövetsége így rendelkezett: „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte; mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” Isten figyelmeztette őket, hogy ha nem hallgatnak rá, elfordul tőlük, és elpusztítja magas helyeiket, naposzlopaikat, holttesteiket pedig bálványaik holttesteire hányja, mert megutálja őket az Ő lelke (3Mózes 26:1, 28, 30). Bár e tiszta kijelentés előttük állt, mégis ingatagok voltak: az egyik pillanatban visszautasítottak mindenféle képmásimádást, máskor viszont ellenszegültek Isten törvényének azáltal, hogy nyíltan imádták az állatok képmásait, a csillagokat, az embereket és a körülöttük lévő pogány nemzetek isteneit (Bírák 2:11–17; Ezékiel 16:17; Ámós 5:26; Cselekedetek 7:43).
Időnként hűséges uralkodók és bírák – mint Gedeon, Dávid, Ezékiás és Jósiás – teljes tisztogatást végeztek a bálványimádók között, hogy visszatérítsék a nemzetet Isten kegyelmébe (Bírák 6:25–27; 2Sámuel 5:20–21; 2Krónika 34:1–7, 33). A nép azonban legtöbbször eltért Isten tiszta imádatától, míg végül a nemzet elvettetett és szétszóratott (5Mózes 4:23–28; Jeremiás 22:8–9).
De Isten nem maradt hűségesek nélkül: Jézus Krisztus eljött, hogy egy olyan új népet hívjon el, amelynek a szívébe Isten törvénye van beírva (Cselekedetek 15:14). Mivel az első tanítványok zsidók voltak, a korabeli társadalom a kereszténységet a zsidóság egyik irányzatának tekintette, mivel szigorúan ragaszkodtak Isten törvényéhez. A bálványok használata elleni gyűlölet volt az oka annak, hogy a keresztények elkülönültek az olyan helyektől, ahol számtalan kőből és fából készült istenséget imádtak. A McClintock and Strong’s Cyclopedia (IV. kötet, 503. oldal) így fogalmaz: „Képmások ismeretlenek voltak az eredeti keresztények imádatában; és ez a tény volt valóban az alapja a pogányok azon vádjának, hogy a keresztények istentagadók.” A keresztények követték Pál apostol határozott tanácsát: „Azért, szeretteim, fussatok a bálványimádástól.” (1Korinthus 10:14). „Mi tudjuk, hogy a bálvány semmi a világon, és hogy nincsen Isten, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár a mennyben, akár a földön – aminthogy van sok isten és sok úr –, mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is őbenne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, akit által van a mindenség, mi is őáltala.” (1Korinthus 8:4–6; vö. Ésaiás 43:10–12; Cselekedetek 17:29; 1János 5:21).
A kereszténységen belül azonban később ugyanez a jelenség ütötte fel a fejét, mint korábban az izraelitáknál. A katolikus és ortodox teológia hivatalos álláspontja szerint a képek használata nem bálványimádás, amit egy szigorú teológiai megkülönböztetéssel magyaráznak: a katolikus dogmatika különbséget tesz a kizárólag Istent megillető imádás (latinul: latria) és a szenteknek, angyaloknak, valamint a szent képeknek kijáró tisztelet (latinul: dulia – illetve a Szűzanyának kijáró fokozottabb tisztelet, a hyperdulia) között. A hivatalos magyarázat úgy szól: „A keresztény vallás megengedte a szobrok és festmények használatát, melyek képviselik az Isten megtestesült Fiát, a szenteket, az angyalokat; és ezek a képmások valódi segítségek az imádkozáshoz, mivel a tisztelet, melyet azoknak adnak, csak képletes, és azokon keresztül van irányítva a lényekhez, akiket képviselnek.” A katolikus szobrok és ikonok elterjedését így magyarázzák: „Amikor az Egyház kijött a katakombákból, gazdagabb lett, és már nem félt az üldözéstől, elkezdtek szobrokat készíteni. Az indítóok elég egyszerű volt. Az első keresztények hozzá voltak szokva ahhoz, hogy szobrokat lássanak a császárokról, a pogány istenekről és hősökről, valamint pogány falfestményeket szemléljenek, így ők is készítettek festményeket a saját vallásukról, amilyen gyorsan csak tudták, szobrokat az Úrról és hőseikről, a legkisebb félelem vagy bálványozási sejtelem nélkül.” (Catholic Encyclopedia, VII. kötet, 666. oldal). Egy másik helyen hozzáteszik: „A negyedik században a keleti tartományok római keresztény polgárai ajándékokat, tömjént, sőt imákat is felajánlottak a császár szobrának. Természetes volt, hogy ha a nép meghajolt, csókolta vagy tömjénezte a császári sasokat és a császár képmását, ugyanazt a tiszteletet adta meg a keresztnek, a Krisztus-képmásnak és az oltárnak is.” (VII. kötet, 667. oldal).
Ez a folyamat azonban nem ment zökkenőmentesen a kereszténységen belül sem, amit a történelem legnagyobb belső vallási konfliktusai is igazolnak. A 8. században a Bizánci Birodalomban kitört a **bizánci képrombolás (ikonoklazmus)** időszaka (c. 726–843). III. Leó császár és utódai – részben az iszlám monoteista kritikájának hatására, amely élesen elítélte a képek használatát, részben pedig vallási-politikai megfontolásból – betiltották a vallásos képek (ikonok) készítését és tiszteletét, elrendelve azok megsemmisítését vagy eltávolítását a templomokból. Ez a drasztikus intézkedés évtizedekre mély megosztottságot hozott a birodalomba a képtisztelők (ikonodulok) és a képrombolók (ikonoklaszták) között. Bár a 787-es II. niceai egyetemes zsinat hivatalosan jóváhagyta a képek tiszteletét (a fenti *latria* és *dulia* elvre hivatkozva), a vita csak a 9. század közepén zárult le végleg (az úgynevezett „ortodoxia győzelmével”), ám ez a történelmi konfliktus is mutatja, hogy a keresztény egyházon belül folyamatos viták övezték a vizuális ábrázolások szerepét.
Bár a teológia szintjén papíron létezett a szigorú különbségtétel a *latria* és a *dulia* között, a gyakorlatban, a széles néptömegek körében ezek a határok az évszázadok során gyakran teljesen elmosódtak. A Catholic Encyclopedia (VII. kötet, 668. oldal) a nyolcadik századról ezt írja: „Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a dolgok nagyon messze mentek a képmásimádat irányában... Mégis, a szent képmások némely kezelése túllépett a képletes tiszteleten: a képmásokat virágfüzérekkel koronázták meg, tömjénezve és csókolva voltak. Lámpákat égettek előttük, és éneket énekeltek tiszteletükre.” Ez a nyolcadik században volt; és tizenkét évszázadnyi keresztény művelődés után, 1944-ben, amikor a Vezúv tűzhányója kitört, az alázatos nép a szobrait a folyóláva útjába helyezte, hogy megakadályozza a szerencsétlenséget. Még napjainkban is látható Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában, hogy a hagyományos népi vallásosságban ételt és italt ajánlanak fel előttük (Zsoltár 115:4–8; Habakuk 2:18–19).
Meg van-e engedve az imádkozás az angyalok és szentek képmásain keresztül? Nincs. Az imát Istenhez kell intézni, aki kijelenti: „Én vagyok az Úr, ez az én nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a faragott képmásoknak.” (Ésaiás 42:8). Az imákat nem a Jézus, a szentek vagy az angyalok képmásaihoz kell irányítani, hanem a mennyei Atyához Jézus Krisztuson keresztül, nem pedig élettelen fa- vagy kőtárgyakon át (Máté 6:6–15; János 15:16; 14:13).
Cézáreában és Listrában Péter és Pál apostol egyaránt határozottan visszautasította és megfeddte azokat, akik emberi hódulatban akarták részesíteni őket Isten helyett (Cselekedetek 10:24–26; 14:11–18). A képmásokon keresztüli tisztelet, mint vizuális segítség az imádkozáshoz, teljesen ellentétben áll a keresztény alapelvvel, amelyet a 2Korinthus 5:7 így rögzít: „Mert hitben járunk, nem látásban.”
A bálványimádás minden esetben tévútra vezet. Izrael is akkor esett el, amikor átvette a pogány népek szokásait: „És szolgálták azoknak bálványait, amelyek tőrré lettek nekik.” (Zsoltár 106:36–37; vö. 5Mózes 7:16; 32:17; Mikás 5:13; 2Mózes 22:20; Sofóniás 2:11).
Azok az emberek, akik az élő Istent választották a képmások helyett, a kezdetektől fogva a támadások célpontjai voltak. Dániel három hűséges héber társa – akik halálbüntetés terhe alatt is megtagadták a babilóni aranyszobor imádását –, valamint a korai keresztények, akik inkább a halált választották a római amfiteátrumokban, minthogy bálvány előtt hódoljanak, példát mutattak ebben (Dániel 3. fejezet). Hasonló megpróbáltatások értek hűségeseket a huszadik században is.
„Hol vannak az ő isteneik, az ő kősziklájuk, amelyben bizakodtak? Keljenek fel, és segítsenek meg titeket, és legyenek a ti oltalmazótok!” (5Mózes 32:37–38). Mindazokra, akik makacsul támogatják a bálványimádást, elkerülhetetlen ítélet vár (Zsoltár 83:18). Legyen a képmás fából vagy kőből, a bálványtisztelet minden formája ellentétes Isten világos törvényével.
Kiegészítés
2Mózes 20:3–5; 5Mózes 4:23–28; 2Mózes 32:7–9; 3Mózes 26:1
Ésaiás 2:20; 42:8; 44:9–20; 45:16; 5Mózes 17:2–5; Ezékiel 8:16
5Mózes 4:19, 23–28; Jeremiás 1:16; 10:1–15
Zsoltárok 97:7; 96:5; 106:36; 115:4–5; Mikás 5:13; Habakuk 2:18–19
Róma 1:23, 25; 1Sámuel 15:23; 1Korinthus 10:24; 2Korinthus 6:16–17; 1János 5:21
Jelenések 13:4–6; 22:8–9; 19:10; Cselekedetek 10:25–26; 14:11–15; 5Mózes 32:35–39; Máté 10:37–39