A rómaiakhoz írt levél
„Pál, Jézus Krisztus szolgája, elhívott apostol... mindeneknek, akik Rómában vagytok, Isten szerelmeseinek, hivatalos szenteknek.” (Róm 1:1–7) Ezen köszöntő versek egyértelműen azonosítják a feladót és a címzetteket. Pál harmadik hittérítő útja során, Korinthusban tartózkodva írta ezt a levelét Kr. u. 55–56 telén. A korinthusi helyszínt bizonyítja, hogy a levélben említi Gájust és Erásztust, akik korinthusi lakosok voltak (Róm 16:23; vö. 1Kor 1:14; 2Tim 4:20), valamint ajánlja Fébét, a közeli Kenkhréából való szolgálólányt, aki valószínűleg a levél kézbesítője volt (Róm 16:1–2).
A római gyülekezet zsidókból és pogány háttérből megtért hívőkből állt (Róm 1:13; 2:17–29). Claudius császár korábban kiűzte a zsidókat Rómából (Csel 18:2), de a rendelet hatályának lejárta után visszatértek. A levél – különösen a 14. fejezet – nagy hangsúlyt fektet a zsidók és pogányok közötti esetleges ellentétek elsimítására, kiemelve, hogy a megigazulás nem a törvény cselekedetei, hanem Isten kegyelme és a Jézus Krisztusban való hit által történik.
A levél határozottan cáfolja azt a későbbi egyházi hagyományt, amely szerint Péter lett volna a római gyülekezet alapítója vagy első püspöke. Pál levelének végén harmincöt embert (köztük huszonhatot név szerint) köszönt, de Pétert egyáltalán nem említi, ami elképzelhetetlen lenne, ha Péter ott vezette volna a gyülekezetet. A római keresztény közösség valószínűleg azok által alakult meg, akik Kr. u. 33-ban, pünkösdkor hallgatták Péter prédikációját Jeruzsálemben, és Rómába visszatérve megalapították az ottani egyházat (Csel 2:10), illetve más utazók és hívők révén. Pál mint a pogányok apostola érezte a felelősséget a világbirodalom fővárosában lévő hívők iránt (Róm 15:14–16).
Tertius nevű írnoka által Pál a Görög Iratok egyik legátfogóbb teológiai művét hozta létre. Az első fejezetekben rámutat, hogy az egész emberiség bűnös állapotban van: mind a pogányok, mind a zsidók méltók az ítéletre, mivel „nincs igaz ember egy sem” (Róm 3:10). Senki sem igazulhat meg a törvény cselekedetei által; a megigazulás Isten ajándéka, amely Jézus Krisztus megváltó áldozatába vetett hit által nyerhető el (Róm 3:21–31). Példaként Ábrahámot hozza fel, aki szintén a hite miatt részesült isteni kegyben (Róm 4:1–25).
Az 5. és 6. fejezet a Krisztus általi megbékélést és a bűn feletti győzelmet tárgyalja: Ádám által a bűn és a halál uralkodott, de Krisztus igazsága életet hozott. A keresztség által a hívők meghaltak a bűn számára, így nem élhetnek többé abban. A 7. és 8. fejezet a hústest korlátait és a törvény tehetetlenségét állítja szembe a Szellem életével. A Szent Szellem az, aki megszabadít a bűn törvényétől, így a hívők számára nincs kárhozat, és semmi sem szakíthatja el őket Isten szeretetétől (Róm 8:31–39).
A 9–11. fejezetekben Pál Izrael sorsával foglalkozik: nem a test szerinti származás, hanem az Isten ígérete és a kegyelem határozza meg az igazi szellemi magot. Isten megkeményedést engedett meg Izrael egy részén, hogy a pogányok is beoltassanak az olajfába, de Isten irgalma végül az egész Izraelre kiterjed.
A 12–16. fejezetek gyakorlati útmutatásokkal szolgálnak: a hívők mutassanak be élő áldozatot, ne igazodjanak e világhoz, gyakorolják a szeretetet, engedelmeskedjenek a felsőbb hatalmasságoknak, és ne ítéljék el egymást. Levelét személyes üdvözletekkel és záró dicsőítéssel fejezi be.